Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
Ebéd után kikísértem anyámat a vonathoz. A búcsúzásnál elszorult a torkom, de igyekeztem tartani magam. Az ő könnyei kibuggyantak, s fátyolos hangon biztatott:- Ne szomorkodj, kisfiam, hamar elszalad ez a néhány hónap, karácsonyra otthon leszel. Aztán meg újra itt a nyár... Csak a tanulással foglalkozz, semmi más nem fontos. Visszaballagtam a kollégiumba, beültem a vécébe, és jól kibőgtem magam. Hallottam, hogy a mellettem lévő fülkében is zokogott valaki. Ébresztő után sorakozó, aztán kettes sorokban átvonultunk az iskolába reggelizni. Ott volt a konyha. Délben és este ugyanez. Elöl, hátul egy-egy nevelőtanár, mintha rabok lettünk volna. Délután volt kimenő, de meg kellett mondanunk, hová megyünk és miért. Nagyon irigyeltem a padszomszédomat, aki új-szegedi fiú volt, s tanítás után hazamehetett. Hát még amikor elmesélte, merre járt, mit csinált előző délután. Egyik nap randevúja volt egy lánnyal. Kettesben mentek moziba. Nekem is tetszett egy lány. Osztálytársunk volt. Többször beszélgettünk a szünetekben. Hosszú, barna copfja volt, és mélybama szeme. Hívott, menjek ki délután a városba. A Tisza-hídnál vár, és megmutatja a folyópartot. Madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán az utolsó órán kettesre feleltem pályafenntartásból. Tanár elvtárs, a nevelőtanárunk egy hétre megvonta a kimenőmet. Amikor legközelebb a városban jártam, újra láttam őt, a barna copfost a Széchenyi téren. Kézen fogva sétált egy kintlakó harmadikos fiúval. Bánatomban úgy földhöz vágtam a pályafenntartás könyvet, hogy széthullottak a lapjai. Tanár elvtárs megtudta, s újra megvonta a kimenőmet. Közben a katonák kiürítették a következő épületszámyat. Újra kiköltözködtünk. Délutánonként tanulószoba előtt és vacsora után vaságyakat hurcoltunk, szekrényeket cipeltünk. Én meg írogattam haza a leveleket, hogy talán mégis jobb lett volna, ha asztalosnak adnak... Anyám csak nyugtatgatott, hogy gyorsan telnek a hetek, nemsokára itt a téli szünet. Október 23-án, vagy tán 24-én este, takarodó után különös zaj szűrődött be az utcáról. A mi hálónk az első emeleten volt, ablakai a szomszédos gyárudvarra néztek. Egy szűk sikátor választotta el egymástól a két épületet. Talán nem is utca volt, csak valamiféle átjáró, mert szinte az ablakunkig tornyosult a fal mellé rakott sóder. A gyárudvaron emberek rohangálta, kiabáltak. Voltak köztük civilek, meg katonák is. Messziről úgy hallatszott, mintha a vaskaput döngetnék. Nem a mi katonáink voltak, hiszen néhány nappal előbb, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre miniszterelnök beszéde, összepakolták a holmijukat, és úgy elmentek, hogy még kapuőr se maradt. Nem tudtam, mi volt abban a beszédben, mert mi nem hallgathattuk meg. A katonák kitették a rádiót az ablakba, ők meg ott ácsorogtak az udvaron és hallgatták. Fontos dolgokról eshetett szó, mert a végén még a sapkájukat is földobálták a levegőbe. Mi csak az ablakon keresztül láttuk, mert Tanár elvtárs mindenkit fölparancsolt a szobákba, és becsukatta velünk az ablakokat. Pedig olyan szép, napsütéses őszi délután volt... Aztán a katonák fölültek a páncélautókra és elmentek. Szóval villanyoltás után volt ez a nagy kiabálás, rohangálás, kapudöngetés. Mindenki az ablakhoz rohant, de semmit se láttunk, mert a kapu az utca másik végén volt. Aztán egyszer csak olyan durranásokat hallottunk, mint amikor a katonák gyakorlatoznak. Az egyik fiú kinyitotta az ablakot, és kiállt a párkányra, hogy jobban lásson. Mások a szekrények tetején lökdösődtek. Mondták is, hogy mit látnak, de össze-vissza beszéltek, lehet, hogy nem is láttak semmit. Hanem amikor Tanár elvtárs belépett a szobába és meglátta őket, hirtelenjében elkezdett dadogni. Akkor pofont kent le a legközelebb álló fiúnak, hogy ráesett az ágyra.- Az anyátok istenit, rohadt, csibész kölykök! - mondta most meg egy szuszra. - Azonnal ágyba mind! Nem halljátok, hogy lövöldöznek az utcán? Más se hiányzik nekem, 14 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
