Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
akkor válik a fiúgyermek felnőtté, ha kirepül a családi fészekből. S ha már a gyalupad helyett a forgalmista tárcsát választottam, vállaljam vele a távolságot is. Teltek-múltak a hónapok. Egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal. Nézegettem a vasutasokat, igyekeztem kihallgatni a beszélgetésüket. Szolgálatba jártak, ingyen utaztak a vonaton, meg szalutáltak is, ha találkoztak. Akár a katonák. És nem azt mondták, hogy például hét óra tíz perckor induló vonattal utaznak, hanem az ötvenöt huszonhármassal. A mozdonyt se mozdonynak nevezték, hanem a jó öreg négyhuszonnégyesnek. Vonzott az ismeretlen világ. A végén már alig vártam, hogy ott lehessek én is. Aztán egy meleg nyári napon megjött az értesítés. Azt írta az igazgató, hogy a kollégiumban folyó átalakítási munkák miatt némi késéssel, szeptember 23-án kezdődik a tanév. Ekkor kell elfoglalnom a helyemet a Londoni körúti épületben. Elővettem a szekrényfiókból nagyapám dalárdista sapkáját, s naphosszat mást se tettem, mint szalutáltam a tükörnek. Lelki szemeim előtt hosszú, csattogó szerelvények vonultak el, és csupán tőlem függött, hogy megállítom vagy továbbengedem őket. Mintha nőttem is volna néhány centit... Csak az nem tetszett, amikor anyám rámszólt, hogy húzzam ki magam, mert ki látott már görbe hátú forgalmistát?! Apám egy jókora ládát csinált kihúzható fedéllel. Az egyik felére az otthoni címünket írta, a másikra a kollégiumét. Abban küldöm majd haza a mosnivalót, ők meg postafordultával küldik vissza a tisztát. No meg belefér a levél is. Több szó nem esett a dologról. Legalább is előttem nem. Apám, nagyapám esténként bezárkóztak a szobába. Azt mondták, beszélgetnek, de a rádió recsegéséből tudtam, hogy a Szabad Európát hallgatják. Utána meg mindig komoly gondterhelt arccal meredtek maguk elé. Közben anyám és nagyanyám szorgalmasan varrtak, mostak, vasaltak, készítették össze a holmimat. Aztán eljött a várva-várt nap. Délután két nagy bőrönddel fölültünk a pesti vonatra. Onnét indult a szegedi valamikor éjfél körül. Amikor fölültünk rá, engem elnyomott a buzgóság. Akkor ébresztett föl anyám, amikor megérkeztünk. Mire kitörölgettem a szememből az álmot, már az iskola előtt bandukoltunk. Olyan volt az udvar, mint valami zsibvásár. Soprontól Záhonyig, az egész országból jöttek a leendő első osztályosok. Legalább százötven gyerek, s majdnem kétszer annyi kísérő. A vasutas intézet növendékei külön csoportban álltak. Ok már ismerték egymást, évek óta együtt nevelkedtek. Árva vagy félárva gyerekek voltak. Irigykedve néztük őket, mert nekik egyenruhájuk is volt. Tányérsapka, meg kék posztó öltöny, mint a felnőtteknek. A megnyitó után átmentünk a kollégiumba. Kollégium? Az volt fölírva nagybetűkkel az épület homlokzatára, hogy Petőfi Laktanya. A kapuban fegyveres őr állt, az udvaron páncélautók sorakoztak. Az igazgató megmagyarázta a szülőknek, hogy még nem ürítették ki az egész épületet, de néhány héten belül kivonul a honvédség, és a miénk lesz az egész. Itt fogják berendezni a tantermeket is. Anyám kissé idegenkedve lépett be a hálóteremnek nevezett körletbe. Kockakő padló, emeletes vaságyak, a folyosón sorban a fal mellett vasszekrények. Ezekből a hálóterembe is jutott néhány, az ablakok mellé. Negyven ágy egy szobában...- A tanulók foglalják el az ágyakat! - harsogta valaki. - Utána sorakozó a szekrények előtt! Mire odaértem a nagy tülekedésben, már csak felső ágy jutott. Azt se tudtam, hogyan kell fölkapaszkodni rá. Az egyik fiú mutatta meg a létrát, ami az ágy végében lógott. Új Hevesi Napló 13
