Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Vakvágányon
T. Ágoston László Amikor megkaptuk az iskolában a továbbtanuláshoz a jelentkezési lapokat, összeült a családi tanács, hogy eldöntse a sorsomat. Tőlem is megkérdezték, mi akarok lenni. Költő - válaszoltam mély meggyőződéssel, mire rögtön ki is nevettek. Pedig akkor már két versemet is ki tették az iskolai faliújságra.- Pénzkereső foglalkozást kell választanod, fiam - mondta anyám. - Én tudom, hogy legszívesebben verseket írnál, de abból nem lehet megélni. Legyél asztalos, mint apád, meg a nagyapád, vagy kovács, mint Lenkey öregapád. Abból el lehet tartani egy családot, de álmodozásból?... Én azt szeretném, ha tanulnál. Orvos lennél, mérnök vagy tanár.- Te is csak álmodozol, mint a fiad - vetette közbe nagyapám. - Itt ez a műhely tele szerszámmal. Egy élet munkája fekszik benne. Miért ne lenne asztalos? Olyan szégyellnivaló szakma ez? Nekem jó volt, meg az apjának 0 is meg fog élni belőle. Én már úgyse nagyon tudok dolgozni, akár holnap beállhat a gyalupad mellé.- Az biztos, hogy van hozzá érzéke a gyereknek — fűzte tovább a gondolatát apám -, de maga is jól tudja, apuska, hogy manapság minden olyan bizonytalan. Mióta Szentmiklóson megszervezték a kátéeszt, egymás után adják vissza a mesterek az iparengedélyüket. Annyi adót vetnek ki ránk, hogy belegebedünk. Lehet, hogy holnapután újra beállítanak az államosítók. Akkor aztán mihez kezd? Emlékezzen csak negyvenkilencre! Most, hogy meghalt Sztálin, egy kicsit lazábbra engedték a gyeplőt, de mi lesz, ha újra megszorítanak bennünket?- A tudást senkitől se lehet elvenni - dohogta az öreg. - Én Szibériában is asztalos voltam. Hadifogolyként is megbecsültek, mert szükségük volt rám.- Nyugdíjas állásba kell adni - sóhajtott föl a tűzhely melletti rozzant fotelban nagyanyám. - Látjátok, mi is egy életen át dolgoztunk, mint az állatok, és öreg napjainkra itt állunk egy fillér jövedelem nélkül. Ott az a két kishold föld, amit összekuporgattunk, azt is el akarja venni a téeszcsé.- El ám az anyjuk... azt vegyék el, amit maguk gürcöltek össze! - szikrázott föl az öreg szeme. - Ameddig én élek, ide egyetlen államosító, vagy téeszcsészervező se teszi be a lábát, mert a kisbabával hasítom ketté a fejét!- Mondjad, csak mondjad, hátha meghallja valaki, aztán úgy lecsuknak, hogy belefeketedsz! - csattant föl nagyanyám. - Ha te is megmaradtál volna a vasútnál, most lehetne egy kis nyugdíjunk. Tényleg, kisfiam, nem akarsz vasutas lenni?- Forgalmista - kapta el a szót anyám. - Szeretsz tanulni, menj el technikumba. Aztán még akár állomásfőnök is lehetsz. Nekem teljesen mindegy volt, mit határoznak felőlem, ha már költő nem lehetek, így hát szépen kitöltöttük a jelentkezési lapot és beírtuk a vasútforgalmi technikumot. Csupán annyit tudtunk róla, hogy Szegeden van, és kollégiumban kell majd laknom. Anyám és nagyanyám már előre törölgették a könnyeiket, nagyokat sóhajtoztak, hogy hónapokig nem látjuk majd egymást, de nem szóltak. Talán azért, mert az ő ötletük volt, s következetlenségnek tűnt volna, ha éppen ők kezdenek el sajnálgatni. No meg azért is, mert a férfiak bizonyosan leintették volna őket. Nagyapám hat évet töltött a fronton, meg hadifogságban az első világháborúban. Apám is négy évig volt katona. Ők azt tartották, 12 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
