Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - Az idő sodrában
S?z idő sodrában Az agresszió nem szül békét. A világ megdöbbent közvéleménye napok óta képtelen hitelesen kommentálni azokat a történelemformáló eseményeket, melyek mindnyájunkat sokkoltak. Bizonyára nincs olyan eldugott része a földnek, ahol ezek az történések ismeretlenek maradtak volna, és nincs az a titkosszolgálat, mely ma még pontosan tudná, kik is álltak a szörnyű merénylet hátterében. Stílusát tekintve (ha ugyan stílusnak lehet nevezni azt a hidegvérű és cinikus „elmebeli teljesítményt”, mely emberéletekkel így játszik) harci játékokon felnőtt (talán amerikai, tehát semmiképpen nem elmaradott országból származó) fiatalember(ek)re vall, akiknek számára (remélhetőleg csak ez idáig) ez is csak egy játék volt a sok közül. A támadhatatlanságról és abszolút védettségről szóló mítosz egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé, és mindenki új történelmi kor kezdetéről beszél, holott a történelem mindig is egy agressziótörténet volt, a generációról-generációra továbbadott bosszúvágy és az ebből eredő abnormális pedagógia története. A válaszlehetőségek közül ma még a legkevésbé fontolgatják azt, amely a porrá hullott épületek és emberéletek romjai fölött sürgősen megkeresi az agresszió valós okát, és ugyanolyan sürgősen tesz is ellene. NEM AGRESSZIÓVAL, hiszen az csak újabb agressziót fog szülni, lévén, hogy természeténél fogva olyan az, mint a saját farkába harapó kígyó. Nekünk, magyaroknak bőségesen vannak történelmi tapasztalataink az embernek ember ellen elkövetett agresszivitása, kegyetlenkedése és bosszúvágya tekintetében, hiszen az egész történelmünk erről szól. Az 1848-49-es szabadságharc leverése és kegyetlen megtorlása, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni terror mindig is emlékeztetni fognak bennünket arra, hogy milyen a kegyetlenség és szadizmus féktelen tombolása. Milyen az, amikor egy egész nép vagy több népcsoport van kiszolgáltatva egy szűk emberi kör abnormális világának, és hogyan lehet lelkileg-fizikailag lenyomorítani azokat, akik egyébként jobb sorsra lennének érdemesek. Mi mindig kegyelettel fogunk emlékezni azokra, akik akár életük feláldozása révén is megcselekedték hazájukért azt, amihez mások gyengék vagy kevesek voltak, minden korban nemes és szép példát adtak honfitársaiknak és a világ más népeinek is arról, hogyan lehet helytállni nehéz történelmi időszakokban is. S mindezt nem merő fanatizmusból, elvakult hitbuzgóságból, hanem annak felismerésétől vezetve, hogy a lélekmentés sokkal fontosabb a puszta fizikai lét megmentésénél. Áldozatok árán is, szenvedések árán is, nem elhitványulva, nem lesüllyedt állapotban, hanem mindig emberi méltóságunkat megőrizve, s ugyanakkor minden tiszteletet megadva másoknak is. A hit által vezértelt élet csak ilyen lehet. Miközben a világ a lehetséges válaszcsapásoktól retteg, és szinte szemét eltakarva várja, mikor, hol csapódik be a következő élő áldozati fáklya, s hogy erre a védelmi rakétarendszerek hogyan fognak reagálni, ismét reálissá válik az emberiség azon félelme, mely a hidegháborús korszakot kísérte: egyetlen őrült ember egyetlen gombnyomással beindíthat egy olyan láncreakciót, mely onnantól fogva visszafordíthatatlanul működik, egészen a végső megsemmisülésig, az emberiség történelmének végéig. Addig a végkifejletig, melyet Domokos Sándor Új Prométheuszából, az Ausztráliában a 2000. év rangos nemzetközi díját elnyert könyvéből ismerhettünk meg. Vajon megér-e ennyit a személyes bosszú, a pillanatnyi elkeseredettség, a harag és az elvesztett hozzátartozók miatt érzett gyász...? Az kétségtelen, hogy a tetteseket el kell fogni és meg kell büntetni. Ám a legfőbb bűnös mindig az, aki a sátáni tervet kiagyalja és a megvalósítását megfelelő logisztikai felkészültséggel véghezviszi. Ellene, ellenük vajon folyik hajtóvadászat...? Új Hevesi Napló 3
