Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Társadalomkritika a puha diktatúrában
^a^áa</a/<>mÁ>^iU/íM a fiuAa, dí/cfodáwíAay?i Születésemtől fogva kísér egy jel. Magam sem tudom, mi az pontosan, de bizonyosan tudom, hogy létezik. Életem során mindenhová elkísért, tőlem elválaszthatatlan, akár egy jellegzetes arcvonás vagy egy testi hiba. Természetesen van egy másik jel is, mellyel a Mindenható jelölt meg (ki) engemet, de most nem erről kívánok szólni. Gyermekkorom meghatározó élményei a vidéki környezet, az emberséges tanárok és a jólelkű család, népes rokonság, akiknek a puszta emléke is ellensúlyozza mindazt, amit életem során végig kellett élnem. Feledhetetlen emlék az 50-es évek fojtott légköre, az elsuttogott szavak, melyekről már a kisgyermek is tudta, hogy senkinek nem mondhatók tovább, a lesöpört padlások, titkos disznóölések, 1956 izgalmas időszaka, majd az erőszakos téeszesítés, az agitátorok jövése-menése, az összevert falubeliek, akik csak hosszas „gumibotkúra” után voltak hajlandóak aláírni a belépési nyilatkozatot. Tönkretett életek, bebörtönzött rokonok 1956 után. A Palesztinába vándorló zsidó családok búcsúja, majd a szomszédok tömeges kivándorlás Amerikába. A faluba telepített párttitkárok és ávósok rögeszmés feljelentgetési mániája, és az emberek irántuk érzett megvetése. Szovjet „kulturális küldöttségek” érkezése és a helybeli stréberek kiutaztatása Moszkvába. VIT- küldöttek, akiknek kedvéért még színpad is épült a kicsinyke határszéli faluban, mely azóta már várossá fejlődött. Ez a történelmi háttér, mely korai eszmélésem mögött állt, és ettől függetlenül, ennek ellenére volt egy csodálatos mesevilág, azzal az erős családi kötelékkel, melyről pár szóval írtam fentebb, és amelynek megtartó ereje mindmáig meghatározza életemet. A 60-as évek kispolgári, kisvárosi légköre Egerben. Óriási kultúrkincs, egy kicsinyke térbe koncentráltan. Olyan hely, ahol minden kőtől tanulni lehet, ahol elég belélegezni a levegőt, hogy a legszebb történelmi ismeretekhez juthassunk. Itt is kiváló nevelők, polgári, vagy polgáriasodott környezet, mely ma már elkoptatott jelszó vagy agyoncsúfolt szlogen, nekünk mégis az előző generációk tudásának legjavát jelentette. És itt is ugyanaz a feljelentgető, hallgatózó, spicliskedő háttér, melynek legfőbb feladata az volt, hogy bizonyítékokat gyűjtsön azokhoz a prekoncepciókhoz, melyek megerősítették azt a bizonyos jelet a nevem mellett, mely mindörökre számüzötté tett a besúgórendszer világában. Tizenhárom évesen már saját „bűnnel” is rendelkeztem, nemcsak a szüleimtől örökölttel: konfirmáltam, tehát a „klerikális reakció” megvetendő kasztjához soroltak be. De ne kerteljünk tovább. Az ún. „káderlapról”, az oda bejegyzett jelről beszélek, mely lehetett betürövidítés, rövid és tömör megfogalmazású mondat, vagy akár egy jelszó. Sose láttam, nem is voltam rá kíváncsi, még a rendszerváltás utáni időszakban sem, mikor ehhez állítólag hozzá lehetett jutni. Úgyse engem minősített volna, hanem kizárólag azokat, akik valaha is hozzájárultak egy betűvel vagy pár oldalnyi szöveggel ennek a „magasröptű” irománynak a gazdagodásához. S hogy kik voltak a „szerzők”? Nos, mindazok, akik ilyen minőségükben soha nem mutatkoztak be mások előtt, ha felbukkantak, mégis rögtön témát váltott a társaság, elcsendesedett, egyszóval visszahúzódott önvédelmi állásaiba mindenki, aki nem akarta, hogy feljelentsék. Igaz, ezt akkor is megtették, ha nem volt rá semmiféle ok, mert a papírhegyeknek gyűlniük kellett, méghozzá folyamatosan, állandóan, megállás nélkül, egyébiránt bebizonyosodott volna, hogy a mindig , jól értesült elvtárs” nem végzi elég hatékonyan a munkáját. Új Hevesi Napló 99
