Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - M. Nagy István: A kereső ember
élethelyzet a tévesztés és a tévedés okozata, a második fordulat szerinti élethelyzet pedig egy szándékos, átgondolt gazemberség. Az ember évezredek óta mást sem tesz, mint keres. Erről szól minden tudományág, minden vallás, minden művészet, s minden magányban töltött perc. Évezredek kitartó keresése sem vezetett eredményre, még nincs meg a nagy megtalálás. A kérdés az, van-e reménye az embernek arra, hogy egyszer rátalál a keresésének tárgyára, azaz a nagy igazságra? Bizony aligha. Ennek pedig az az oka, hogy az igazság sokarcú, annyira sok, hogy helyesebb, ha azt mondom számtalan arcú. Egyszerre, egy időben csak egy arca vagy arcrészlete látható, minden része nem. Mint ahogy a Földről sem láthatjuk a Hold teljes felszínét. Az igazság ráadásul képlékeny is, nem formatartó, olyan, mint egy amőba. Folytonos mozgásban, fortyogásban van, ez is nehezíti a pontos megfigyelését. Sokan hazudtolják azt a tényt, hogy rátaláltak az igazságra. Aki az egyetlen igazság letéteményesének és bajnokának vallja magát, azt nagy ívben kerüljük el, mert attól semmi jó nem várható. Aki szisztematikus igazságkereső, azzal sürgősen elegyedjünk szóba, mert tőle új igazságarcot tudunk beszerezni. Ami ma elérhető, az a sok kisigazság, a sok részigazság. Az egyetlen igazság olyan, mint az egyetlen levegő, van, de közvetlenül sohasem elérhető, ha mégis elérném, az egy őrült tragédia kapcsán történhetne. A kereső ember távolról sem azonos a kíváncsi emberrel. Az előző egy kozmikus méretekben működő szellemi adó-vevő, lényegre koncentráló nyugodt erő, míg az utóbbi a részletekbe akadó, részletkérdések között botladozó kisstílű, kapkodó lény, aki az első lampion fényére megáll, csodálkozik, a dolog tetszik neki, és nem érez ingerenciát arra, hogy a fényen túlra is lásson. Az ember kereső tevékenysége nem állhat le soha, mert akkor a lét alapvető ösztöne szűnne meg működni. Aki keres, az ember, aki nem keres, az a vegetáló lény. Nem az a lényeg, hogy pici, vagy nagy dolgok között keresünk, ezt ugyanis az adott élettér és a megszabott sors szabja meg. A keresésnek nem előfeltétele sem az anyagi helyzet, sem az iskolai végzettség. A kecskepásztor keresése is lehet igazabb és értékesebb egy professzori keresésnél. Az a ,jó” keresés, amikor nem érdek, hanem belső késztetés a motivációja, és nem sikerorientált. Ha van siker, az nem taps és díj formájában, hanem derű, élmény és megnyugvás képében épül be a személyiségbe. Mennyire jellemző manapság az igazságkeresés? A kérdésre nagyon nehéz korrekt választ adni, hisz ilyesfajta hiteles mérést természetesen sehol sem végeznek. Inkább úgy lehet némi fogalmat alkotni, hogy összevetjük az ember igazságkereső ténykedését a pénzkereső ténykedésével. Furcsa lenne, ha bárki vitatná, az utóbbi, korunkra hatványozottabban jellemző, mint az előző. Első reflexre könnyen szembe is lehet állítani a két tényezőt, mondván, a pénz utáni eszeveszett hajsza elnyom minden erkölcsi, etikai, morális, esztétikai és minden más humán kategóriát. A megállapítás nem alap nélküli, de túlzó. Ugyanis a mai világban a pénz is a realitásokhoz tartozik. Igaz, a művészetnek nem lenne szabad árakkal dolgozni, de a festőművésznek is meg kell venni az ecsetet és a vásznat, és az orgonaművész is csak komoly pénzért megépített orgonán tudja Bachot interpretálni, egy komoly pénzen felépült templomban. Könyvet sem lehet pénz nélkül előállítani. Igen, a kereső emberhez hozzátartozik a pénzkeresés ténye is. Csak ez esetben is, mint ahogy oly sok más jelenségnél is, a választóvíz a mértékben, s az arányokban rejlik. Frázishangzatú a dolog, de nem tudom megkerülni, a tartalom és a forma egységét kell megteremteni, ahol a pénz a forma, s mögötte vonul a tartalom. Ha ez sikerül, akkor igazságképek, igazságarcok képződnek, ha nem sikerül, akkor mindenfajta torz mutációk ütik fel a fejüket. 88 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
