Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: „Csak az van, ami volt”
9(aló ‘'Béla „ Jcm vmi, awví /uo/i Káló Béla beszélgetése Fecske Csabával Sok szállal kötődsz szülőfaludhoz, Szögligethez. Móricz Zsigmond szerint az ember élete az első tíz esztendőben dől el, vagyis ezen időszak alatt játszódnak le azok a folyamatok, amelyek későbbi életére determinánsán hatnak. Mi legyünk nagyvonalúbbak: kérlek, mesélj arról, mi történt veled életed első húsz évében? Hogyan hatott rád környezeted, miként nyílt ki a világ körülötted? Ez olyan általános kérdés, amire nem lehet pontosan válaszolni, egy ilyen kérdés nyomán megindul az emlékezet, akár a homokbánya, aha nincs észnél az ember, menthetetlenül maga alá temeti. Én egyébként is nosztalgiázó hajlamú ember vagyok. Lepréselt virágok kertésze. A gyerekkor olyan kincsesbánya, ahova naponta leszállók, hogy felhozzak valami szépet, értékeset. Én azon szerencsétlen alkatú emberek közé tartozom, akik számára szinte csak a múlt van, csak az van, ami volt, amit az emlékezet lávája megőrzött, akik képtelenek a jelen pillanat virágát letépni és élvezni, életüket igazán csak emlékeikben képesek megélni, feldolgozni. Proust-i lelkialkatnak nevezném az ilyet. Majd minden versem az „eltűnt idő nyomában” életérzés lenyomat. Az első húsz évemben, sőt az első tizennégyben, amelynek majd minden napjára tisztán és elevenen emlékszem még, történt meg velem az életem, a jobbik és szebbik életem. Akkor történt meg minden. És ebben a kijelentésben nem sok túlzás van. A többi évem tulajdonképpen a nélkülözhető, hogy ne mondjam, a fölösleges tapasztalataimat szaporította, Nagy László-i szófordulattal élve „lélekben szakállasodtam”, szép lassacskán a szívem bekormozódott. A háború - II. világháború - után három évvel születtem, szegény időkben, akkoriban kezdett visszatérni az élet a régi kerékvágásba. Szegénység volt úgy általában, mi is nélkülöztünk, szüleimnek mindene odaveszett. Édesapám csendőrként Biharkeresztesen teljesített szolgálatot, ott élt édesanyámmal, amikor kitört a háború. Édesapám a frontra került, majd amerikai hadfogságba Franciaországban, ahol elmondása szerint jobb dolga volt, mint később szabad emberként a saját hazájában... Édesanyám távol szülőfalujától és a rokonságtól teljesen egyedül maradt. Ekkor már terhes volt a bátyámmal, úgy döntött hát, hogy hazautazik a szüleihez, hogy otthon hozza világra első gyermekét. Csakhogy ez akkoriban nem volt olyan könnyű. A vonatok nem közlekedtek, menetrend szerint. Szekereken, katonai járműveken utazott, éppen azzal, ami fölvette, de inkább csak az idő haladt, mint ő maga célja felé. Mindenórás volt már, amikor Egyeken egy idegen, de igen segítőkész és szeretetreméltó család befogadta. Náluk szülte meg kisfiát, az én bátyámat, akit édesapja majd csak két esztendő múlva fog látni, noha már negyvenöt őszén szabadul a hadifogságból. Ám itthon internálás, munkatábor vár rá. Van úgy, hogy megszökik és szülőfalujában bujkál hónapokig, édesanyám viszi neki az ételt, így, ilyen kalandos körülmények között, konspirative történik meg első találkozása elsőszülött gyermekével. Mindezeket édesanyám elbeszéléseiből tudom, szívesen hallgatott mesék voltak ezek számomra, amelyek meglódították a képzeletemet, kamaszkoromban drámát is írtam belőle. Álmodozó gyerek voltam. Hamar rákaptam a könyvekre, amit elsősorban édesanyámnak köszönhetek, aki a többi parasztasszonnyal ellentétben nagyon szeretett Új Hevesi Napló 75
