Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: „Csak az van, ami volt”
olvasni. Elsősorban a magyar klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, Móriczot, Németh Lászlót olvasta. Hosszú téli estéken az olvasás volt a fő szórakozásunk, hiszen akkor szülőfalumban még nem volt villany, így tévé sem, telepes rádió is legföljebb egy- kettő. A fonó, a kukoricafosztás persze alkalom volt arra, hogy az emberek összejöjjenek, meséljenek, énekeljenek. Máig elevenen emlékszem ezekre az estékre, a mesék édes ízére, a történetek izgalmára. Hangok és képek maradtak meg bennem. Elgondolom, ha tévéztünk volna, most csak fehér foltok virítanának emlékezetem trópusi kertjében. A petróleumlámpa pislákoló fényénél olvastunk hangosan, a legtöbbször édesanyám - édesapám a városban dolgozott kőművesként, csak hétvégén járt haza -, olykor én, mert a bátyám nem szeretett olvasni, a húgom pedig még kicsi volt. Aztán jöttek önálló olvasóként a nagy könyvélmények. Az aranyember, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a Cooper-regények, a Kincses sziget és folytathatnám akár órákon át. Én voltam Nemecsek Ernő, Nyilas Misi és Bornemissza Gergely, én a tizenöt éves kapitány, teljesen bele tudtam élni magam a hősök szerepébe. „Fiacskám, oltsd el a lámpát, nagyon késő van már!” - visszhangzik fülemben a szülői felszólítás, amelynek bizony nemigen akaródzott eleget tenni. Versekkel kalendáriumokban találkoztam. Életem első verse, amit kívülről tudtam, Ady Endre A csillagok csillaga című verse volt, hogy miért ezt tanították meg velem, nem tudom, mindenesetre jól hangzott az ötvenes években a vörös csillag, amely sohasem hullik le, trónol az égen, azt viszont tudom, hogyha vendégek jöttek hozzánk, szülői felszólításra mindig elő kellett rukkolnom ezzel a verssel is. És én fújtam szívvel-lélekkel, teljes beleéléssel. Weöres-verseket nem ismertem még akkor, nem jártam óvodába, mert Szögligeten nem is volt. A következő emlékezetes vers a Szeptember végén volt. Bátyámnak, aki négy évvel idősebb nálam, az iskolában meg kellett tanulni ezt a verset, még most is fülembe zeng a gyönyörű ritmus. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldéi a nyárfa...” Szívesen hallgattam bátyám gyerekhangján az örökéletű sorokat, azóta is borsódzik a hátam a gyönyörűségtől, ha ezzel a verssel találkozom. Később a Mátyás anyját kellett betéve tudni a bátyámnak. Arany most is a legkedvesebb költőim közé tartozik. Aztán jött Ady, kamaszkoromban rajongtam érte. Középiskolás koromban kimentem a kollégiumhoz közeli dombra és teli torokból zengtem a szélbe: „Útra keltünk. Megyünk az Őszbe, / Vijjogva, sírva, kergetőzve, / Két lankadt szárnyú héjamadár.” Ekkoriban ez volt a legkedvesebb versem meg egy korai, még nem igazi, nagyon érzelmes Ady-vers, a Finita. De ugorjunk vissza kicsit az időben. Amikor iskolába mentem, már közeli ismeretségben voltam a betűkkel. Az első énekórán nagyon megtetszett a tanult dal szövege. Hogy mi volt az, már nem emlékszem, úgy gondoltam, megpróbálok ilyet csinálni én is, első versikémhez még dallamot is szereztem, noha nem ismertem a kottát. Sok ilyen dalom született tehénlegeltetés közben. Ha egyedül voltam, mert többnyire többedmagammal legeltettem, és akkor játszottunk, bigéztünk, fára másztunk, fociztunk. Ha egyedül voltam, szelíden legelésző tehenünk nyomában ballagván saját szerzeményű dalokat énekeltem, amelyek éppen abban a pillanatban születtek meg. Ezek legtöbbje aztán nem is került papírra, elfújta őket a szél. Rajtam kívül Kedves nevű öreg tehenünk élvezhette csupán. Talán ezért is adott olyan sok tejet. Első, dallam nélkül született verseimet egy rajzfüzetbe kezdtem róni. Igazából nem is versek voltak ezek, inkább afféle klapanciák, amilyeneket szerintem bárki írni tudna, ha megpróbálná. Később mind elkallódtak ezek a kísérleteim. Sajnos, vagy inkább szerencse? Nem esztétikai értékük miatt sajnálom őket, fontos családi rekvizitumok lehetnének. Édesanyámon kívül senki sem olvasta őket. Mígnem egyszer az iskolában óra alatt versíráson nem kapott a tanító néni. Zöngeményemet megmutatta az igazgatónak, aki igen szigorú ember volt, ráadásul a 76 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
