Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Domokos Sándor: A Kötöttség és a Szabadság viszonya
EIdET es tudomámt Domokos Sándor éá a &%aÁadád<f vtá&cmya Démokritosz a Kr. előtti ötödik században fogalmazta meg tételét a léttel kapcsolatban, kijelentve, hogy „a világon minden az eshetőségek szükségszerűsége szerint történik”. Ez a megállapítás még kortársai előtt is paradoxonnak látszott, mert két ellentétes fogalomról állította, hogy egyszerre lehetségesek. Ugyanis valami történhet az eshetőség véletlen szeszélyéből, vagy a ki számító ttság bizonyosságától vezetve, de kettő együtt egymást kizáró fogalmak. Démokritosz állítása magában hordozza a lét azon kérdését, hogy minden előre meghatározható-e, vagy van egy meghatározhatatlan tényező, ami a szabadság fogalmát elfogadhatóvá teszi? Ezen múlik ugyanis, hogy végső fokon az ösztön rabságában vergődő automaták, vagy belső öntudatuk szabadságával, áldásával és felelősség átkával megterhelt személyek vagyunk-e. Amíg az empirikus kísérletekre támaszkodó kutatások el nem kezdődtek, addig helye volt a spekulatív elképzeléseknek. Akkor még elhihető volt a szférák zenéje, vagy a higanyból aranyat csináló alkimisták próbálkozása. Mikor azonban Kopernikusz, Galilei, Kepler és Newton a világmindenséget a mechanizmusának szilárd és véletleneket kizáró alapjait lefektették, egyszerre hatalmasat nőtt az ember saját tudásába vetett bizalma. A felvilágosodás korában gőgös büszkeséggel jelentette ki Laplace, hogy neki az „Isten fogalom” hipotézisére nincs szüksége, hiszen egy mindent átfogó értelemmel rendelkező Démon az ismert adatokból az egyetlen ismeretlen tényezőt, a jövőt pontosan ki tudja számítani. Ez a gondolkodás a francia forradalom alatt érte el csúcsfokát, amikor a „Tudás Istennőjét” emelték oltárra a régi „Isten” babonás fogalma helyett. Ez a gondolkodás lett az alapja a materializmusnak, mely a vallásban a népek ópiumát látta, és jogosnak vélte, hogy minden olyan elvet, mely az ember szabadságának racionális alapot adhatna, vagy fizikailag, vagy a gúny fegyverével tegye tönkre. A materialista filozófia és a metafizikai szabadság nézete között áthidalhatatlannak látszott a szakadék. Mindaddig úgy is volt, amíg az „igen-nem”, fehér-fekete” egymást kizáró és megsemmisítő nézete a racionális gondolkodás alapjait képezte. Ez az alap azonban az életjelenségek vizsgálatainál egyre jobban gyengült, és a bizonyosságból a valószínűségek bizonytalansága felé tolódott el. A Buffalo-i egyetem biológia professzora, a magyar származású Ludwig von Bertalanffy így szegezte neki a biológiai megfigyelésre alapozott kérdését 1967-ben az Alpbach szimpózium alkalmával a fizikai tudományok determinista hívőinek: „A termodinamika második törvénye szerint a fizikai jelenségek általános irányzata a szerkezeti leépülés felé halad. Ezzel szemben az evolúcióban a felépülés irányzata mutatkozik meg.” Olyan megdönthetetlen erejű volt az érv, hogy a fizikusok kénytelenek voltak az entrópiát - ami a termodinamika második tétele - két területre szétválasztani és új meghatározást bevezetni, ahol a „zárt rendszerekben” (holt anyag) és a „nyílt rendszerekben (élő létforma) az entrópia ideiglenesen ugyan, de más törvények szerint nyilvánul meg. Érdekes módon ez a Decartes-féle „anyag-értelem” kettősség, vagy ha jobban tetszik, a Paul Sartre-féle modem megfogalmazásban az „önmagában való” és az „önmagáért való” létezés kettősségében mutatkozik meg. A teoretikus fizika ma már rengeteg idézettel bizonyítja azt, hogy a fizikai determináltság a modem gondolkodásban 72 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
