Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Barcs János: Meleg lesz holnapután
odakapják a tekintetüket. Egyébként mindketten hajlamosak a lezserségre, túl nagy lazaságra, a bohémság kapuit is átlépve... Mindketten szeretnek kölcsönkérni, de visszaadni nem szokásuk... A doki, amilyen nagy behemót ember, olyan lassan lódul neki mindennek: Csak néha szánja rá magát, hogy egy recenziót megírjon, bár tudna... A potya piát nagyon szereti, meg a kölcsön loventát, a pénzt... Balatoni nyaralójába csak néha látogat, ha nagyon unja felesége, Magdaléna zaklatását, meg az anyósa tekintetét. Rebeka, az anyósa nagydarab nő.- No igen - az ember azt hihetné, hogy megfontolt valaki ez a nagydarab ember, de nem az. Potyaleső: „kisvénájú slendrián szövegű senkiházi”, igen: ezt mondta rá a minap egy közös történész barátunk a szerkesztőségben, a „Régi betűk” szerkesztőségében. Tudod, őt te is jól ismered előadásaiból. Bár ami igaz, azt kár lenne letagadni, néha nekilódul, olyankor ír, akkor meg nehéz visszatartani, olyan elánnal űzi-hajszolja magát, Időnként jókat is tud írni. S azonkívül igazán jó tolla van!- De amint láthattad, ma is több mint húsz percet késett!- Mit számit az a néhány perc egymás közt? Jelentéktelen ez kettőjük kapcsolatában. Ők tudják, mit, miért és főként mikor s mennyiért csinálnak.- De figyeljünk csak, miről is társalognak!- Megbocsátasz, ugye, kedves G. barátom, a késésért - mondta ebben a pillanatban D. űr, amit G. igencsak közönyösen fogadott, gondolatai egészen másutt jártak. így az ügyvéd-író tovább folytatta:- Mit szólsz, öreg, az új Nobel-díj odaítéléséhez? Te is visszautasítottad volna? Az addig csöndben üldögélő G. szinte beleröfögött a kérdésbe:- Hallottam róla. Valami külföldi szivar kapta. Ő is napilapnál kezdte annak idején. Elhiheted, ha csak annyi pénze lenne neki, mint nekem, most biztos, hogy két kézzel kapna a köteg bankó után. D. űr egy picikét kezdett józanodni, s ezzel arányosan a kedve is morcosabb lett. Haragosan közbevágott:- Nagyon mohó lettél mostanában, G. barátom! S ekkor G. a jeles író hirtelen előkapta bal belső zsebéből a kis piros noteszát, amit a télen kapott az Orosz Követségen, egy ünnepi fogadáson a kultúrattasétól, és belekanyarított egy négysorost. D. ügyvéd-író úr szándékosan belesandított a vérpiros noteszba, a csaknem titokban tartott jegyzettömbbe, de mivel sehogy nem tudta elolvasni, így örökös szerzőtársa felé fordulva, nyájasan megkérdezte:- Mondd, mi ütött az imént olyan hirtelen beléd, hogy itt, és azonnal le kellett írnod?! G. úr hosszan mosolygott:- Nem értesz te, D. barátom, ehhez. Sokáig egy szót sem szóltak egymáshoz. G. úr gondosan megsimogatta, majd behajtotta D. úr előtt a vérpiros, „ajándék” jegyzettömböt, és halkan, hogy még a közvetlen szomszéd asztalnál ülők se hallhassák, csak ennyit mondott:- Nagyon magas ez neked, mint tyúknak a pingpongasztal! Ne kíváncsiskodj, öreg haver. Hamar megöregszel, jó behemótom, ha annyira kíváncsivá tesz téged minden apró, számodra érdektelen dolog. Megláthatod nemsokára, hisz a ti lapotokban fog megjelenni... Nem a te rovatodnak adom, ebben megnyugodhatsz... de addig maradjon titok, megértetted?! 66 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
