Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Barcs János: Meleg lesz holnapután
Cfycwci {(JámoA (ffäe/ey /eátc Ao/ma/ui/ári Nyugtalanul telt el az éjszakája. Véghezvihetetlen dolgokról ábrándozott és nagyon fáradtnak érezte magát. Nagyon ritkán fordult elő, de valami vers, egy óda megírása járt folyvást az eszében. Mire kihajnalodott, elvetette magától ezt a gondolatot. Egy percnyi alvás nélkül fölkelt és jól meghúzta a spájz sarkában álló kisüstis üveget.- Ez többet ért az egész éjszakai nyugtalanságomnál - mondta csak úgy befelé magának, aztán lassan, nagyon komótosan öltözködni kezdett. Még egészen kora reggel volt, de G. próza- és filmíró már nagyokat ásított kedvelt törzsasztalánál, az öreg kávéházban, majd a nemzetiszínü, erősen kihegyezett ceruzája végét fogai közé szorította és keményen ráharapott. Közben az óráját nézegette; azt az órát, amit az örökségéből vett magának a körúton. Egyre türelmetlenebbül tekintgetett a zenész nélküli, ásítozó pianínó mögötti, gyanús színű ablakon át, a kinti zajos külvilágba. Várt most is, mint eddigi élete folyamán mindennap valamire, valakire, vagy csak egyetlen jó hírre, amiből kevés jutott neki az utóbbi időkben. S az sem véletlen, hogy pont a mai napon is ő érkezett elsőként a seszínüen berendezett, öreg, vakolatát pergető „Római harangok” elnevezésű, de egyáltalán nem vallásos missziót betöltő, egykor híre, s ma már csak öreg lebujnak nevezett presszóba, ahol régóta bérelt asztala volt. D. a híres-hírhedt irodalmi mecénás és laza tollforgató, aki amúgy félvállról kezelve is, eredetileg ügyvéd, amikor végre belépett, csaknem röhögőgörcsöt kapva állt meg G. asztala előtt, és menten a barátja előtt árválkodó feketekávé és Hubertus után kapott az asztal fölött. Mindkettőbe nagyot kortyolt, s csak ezt követően köszönt barátjának. A száját megtörölte, amolyan parasztosan a kezefejével, s ismételten belenevetett G. úr arcába, majd kezet nyújtott. D. ügyvéd szétterpesztett lábakkal ült az asztalhoz, és jobb kezének négy ujjával szabályos, érdekes zene ütemet kezdett dobolni a márványlapon. Eközben két férfi, amolyan irodalmárkodni akaró, idegen férfi ráérősen figyelte a városszerte ismert két barátot a két „elismert” irodalmárt, ahogy asztaluk fölött összehajolva először csak sugdolózva, majd meglehetősen hangosan beszéltek.- Mondd: D. úr mindig ennyit szokott késni, és mindig ilyen cinikus? Vagy a mai nap különleges az életükben? - kérdezte összehajolva a magasabbik.- Nem hiszem, hogy valami rendkívüli esetről lenne szó - válaszolta a magasabb termetű.- Érdekes emberek ezek...- Tudod, öregem, D. úr régóta delirium tremens. A közvetlen barátai, s maga G. úr sem ad sokat a szavára - de jól megvannak együtt. Kiegészítik egymás hiányosságait. Mindketten írnak, egyik jobban, a másik értelmesebben. Általában egymás hibáit korrigálják, hol nyelvtanilag, hol stilisztikailag, de közben állandóan alkotnak a maguk módján. S azt is tudnod kell, öregem, ha annyira kíváncsi vagy, hogy G. úr már elmúlt negyven. S csak a Hubertust szereti, sörrel.- Na ne mondd! Az ügyvéd-író mennyi?- A doki a napokban múlt harminchat. De ő is szereti a piát - a potyát...- Tudod, ezek nem sokat törődnek azzal, hogy mikor melyikük mennyit késik. Fölváltva szeretnek késni. S erre azt felelik egymásnak: Jobb későn, mint soha! Ezen sokáig nagyokat vihognak. Ilyenkor mindenki, a legtávolabbi sarokban ülő vendégek is Új Hevesi Napló 65
