Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Katonadolog
Forrait egy kissé bosszantotta Szekér nagyvonalúsága, de igyekezett túltenni magát rajta. Végtére is ő a parancsnok... Az éjszaka hűvös volt, és nyugat felől meg-meglódult a szél. A fák ágai úgy recsegtek, mintha egy egész század katona csörtetett volna keresztül rajtuk. Éjfél körül járt az idő, amikor Forraira került a sor. Nyakába akasztotta a géppisztolyt, s jobb kezével megmarkolta a tusát a ravasz fölött. Baljában a hatalmas rúdelemlámpát szorongatta. Először a raktár lakatját ellenőrizte, aztán a vaskaput. Mindent rendben talált. Végigsétált a kerítés mellett, s megnyugodva sóhajtott föl, amikor egyetlen apró rést se talált a dróthálón. Meghuzigálta a ponyvákat feszítő köteleket, aztán leült a lépcsőre. Rágyújtott. Hirtelen eszébe villant a szolgálati szabályzat, hogy őrségben tilos a dohányzás. Szekérre gondolt, elmosolyodott, és megrándította a vállát. „Ki a fene ellenőrizne itt?” Később mégis a markába rejtette a cigarettát, mint hajdan, kölyökkorában, nehogy meglássa valaki. Valahol az erdő szélén szarvasok bőgtek. Egyszerre három is. A rádiósra gondolt, és majdnem felröhögött. „Nagy marha lehet ez civilben - gondolta. - Még a bólogatáshoz is engedélyt kér az asszonytól. Itt meg játssza a pulykakakast....” Aztán megrándította a vállát „mi közöm hozzá?”, és minden idegszálával az erdő zörejeire figyelt. Mintha fölerősödött volna a recsegés-ropogás... Aztán egyszerre abbamaradt. „A szarvasok - gondolta. - Tán észrevett, megérezte a szagot.” És hirtelen összefutott a szájában a nyál. Az őzpörkölt jutott eszébe, amit három éve egy kirándulás alkalmával ettek a feleségével egy erdei vendéglőben. "„Éhes vagyok - motyogta maga elé. - Most beérném egy kis szalonnabőrrel is, csak rághatnék valamit...” Az órájára világított. Még húsz perc, és mehet aludni. Húsz hosszú perc ebben az ellenséges vadonban... Városi embernek ez maga a pokol. Újra megzörrent a bokor. A csörtetés egyre erősebbé vált. Fölkapta a fejét, hallgatózott. A tenyere izzadni kezdett a fegyver tusán. Aztán halkabbá vált a neszezés, mintha óvatosságra intették volna azt a valamit. Vagy valakit? Mert a neszből ítélve akár lopakodó ember is lehet... Felé kúszó ember a bokrok között. Most mit tegyen? Kiáltson rá, hogy „Állj! Ki vagy?” De hiszen ezzel fölfedi magát. Mit is mond erre a szabályzat? Ha megbeszélhetné valakivel, ha lenne mellette valaki, aki biztosít... No, mindegy, akkor is tenni kell valamit, hiszen az a valami, vagy valaki már a kerítés mellett szöszmötöl. Lehet, hogy épp most vágja át a drótfonatot... Óvatosan hasra ereszkedett, és odakúszott a leponyvázott ládák mögé. „De nagy marha vagyok - gondolta. — Lehet, hogy ebben is lőszer van, és ha rámlő a támadó, levegőbe repül az egész. Lehet, hogy éppen ezt akarja?...” Maga elé fektette a géppisztolyt a neszezés irányába fordítva, s hátrahúzta a biztosító kallantyút. Háromig számolt magában, aztán fölkattintotta az elemlámpát. A kerítés tövében egy hatalmas vaddisznó fújtatott a fénykévében. Méltatlankodva pislogott egy ideig, aztán megfordult és eltűnt a sűrűben. „Még jó, hogy nem riasztottam föl a többieket - gondolta pironkodva. - Holnap rajtam röhögne az egész tábor...” Reggel a lőtérparancsnokkal megérkezett a gondnok is. „Nyugdíjas huszár”, mondta rá Szekér, s azonnal félrevonta egy kis magánbeszélgetésre. Az öreg csak mosolygott, a fejét ingatta, de végül csak egymás markába csaptak. Később magához intette Forrait és Berkest, hogy összeadják a pénzt egy-egy kulacs borra. Másnap délután bementek a faluba. Először a kocsmába invitálta őket Szekér, hogy fél deci konyakkal megerősítsék Berkes bátorságát, aztán nagy nehezen megtalálta a bögrecsárdát is, ahol két éve iddogáltak.- Nincs eladó borom — fogadta őket az idős parasztember. - Katonáknak meg különösen nincs. - Ezzel elfordult, s ballagott volna befelé a házba. 26 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
