Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Lelkes Miklós: Búcsúkék, A nagy sakktáblán, Hidak
.^e/Á-ed (£$6tAAóá CAúeádAé/c Őszben a szilva mélykék - búcsúkék, s a kertnek mesélgeti életét, nem-különöst, mégis varázsvalót, az árnyakon fényt átcsillogtatót. Bokor rábólint, meghajol az ág, s volt-tavaszba képzeli magát, mikor álmodó, új kék született, s méhek vittek virágüzenetet. Ó, égi kék! Már magam se tudom, hányszor mentem csalóka úton, s hittem: kézenfognak tündérkezek, s utam szabad kékségbe átvezet. Nem hiszem már. Sötét a szív, s a kék szintén sötét. Sötét a messzeség. Sötét a szó, varázstalan való, s ősz-búcsúkék lemondón altató. Tudom, jó volna egyszer hinni még, ha új bohóc-kék zendít új zenét, a látszatot: tavaszt ébreszt, ragyog szívsötétnek fehér pillanatot. Igen, tudom, jó volna hinni még, hogy kinyílsz egyszer távol, csodakék, s szavak helyett Te jössz, igazi Szó: szívmélynek is reményt csillogtató. qA ikzÁÁAáÁ/d^i. . . A nagy sakktáblán király sohasem voltam. Futó igen, de késő futni már. S bár ló sem voltam, volt úgy, hogy lóvá tettek, s én csak néztem, kis dal-szívü szamár! Lent paraszt lépett a fii-illatú csendben, fent meg biztatott új-csillagú ég. Hittük: közel van arról mi ott volt messze,- s ma messzebb, mint múltbéli messzeség. Új Hevesi Napló 23
