Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Ne fájna, Éjszaka marad, A szögligeti temető
QÁ femefö elnézem a dombon a régi temetőt tekintetem végigbukdácsol a sírokon itt nyugszik négy nagyszülém sok jó rokon nem egy vonásuk enyém s bár porrá lettek ők most egymásután megjelennek homlokom belső vetítővásznán a múlt e nagyranőtt árnyalakjai bizonytalanul elmosódva létük mintha bennem folytatódna levegő után kapkodok zihálva hideg kéz markolássza szívemet minden a halálé ami megszületett kusza jel ha marad utána elgondolom az időt, ha már nem leszek s csontjaimról a húst féreg zabálja prédái vagyunk a bélpoklos Molochnak megszülettél és máris halott vagy kinek hiányzóm majd gyermekeimnek gondol-e rám fiam és lányom meddig él bennük hangom arcvonásain ha már gyökerek nedveként keringek az áttörhetetlen örökkévaló sötétben meglátszik-e a világon hogy éltem vagy velem végképp minden elveszett semmi sem vagyok ha már nem leszek nem a test múlandósága fáj - bár az is az élőnek hogyne fájna - de a lélek végső és teljes halála amikor minden kötelék mint pókfonál szakad szét s az élő többé nem találja nyomunkat noha azon a helyen áll ahol egykor ingatag lábai mi mind s ahol szétszóródtak gazdátlan csontjaink 22 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
