Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Irodalom - unatkozó széplelkek passziója
— wntit/coxá Mtéfi/e//ceA futáMÜó^a? Bölcsészkaron nem izompacsirták és szépségkirálynők szoktak végezni. Az „Ép testben ép lélek” életörömet sugárzó alapelve azonban nem veszett ki mindenkiből, aki ott végzett vagy végez. Mikor ünnepelt és sztárolt sportolók jutalomútjairól, külföldi edzőtáborairól, mesés jövedelmeiről olvasunk, hallunk, olyankor mégis felvetődik bennünk a kérdés: vajon az arányok helyesek-e, s ha igen, akkor miért ezek a helyes arányok? Mindig kevesen voltak, akik komoly szerepet szántak az irodalomnak és általában a művészeteknek. Ennek okai a hajdani uralkodó osztályok nagyfokú műveletlenségében és gőgösségében keresendők, valamint — hazai viszonylatban - azon elnyomó tendenciákban, melyeket az idegen kényuralmi rendszerek ránk kényszerítettek. Azon viszont feltétlenül el kell gondolkodni, hogy az irodalom műveléséhez, világszínvonalon való megszólalásához mikor voltak adottak a körülmények. Az okok feltárása közös feladatunk lesz. Egy nemzet mindig közös produkcióként értékelheti, mikor magából zseniket termel ki. Nemcsak az adott család koncentrálja bele erejét az egy kiválasztott személybe, hanem közös, szívós és kitartó munka rejlik amögött, mikor hirtelen, váratlanul, látszólag minden előzmény vagy bevezetés nélkül fellép a színen egy fiatal, akiről már megszólalásakor azonnal tudni lehet, mennyire tehetséges. Külföldi tudósok igen sok energiát fektettek annak a feltárásába (szponzoraik pedig óriási összegekkel támogatták őket ebben), vajon melyik gén okozhatja a zsenialitást. Eredményre soha nem jutottak, mert hiszen mindig csak a fizikai létezés szintjén kutatták az okokat, szempontjaik között pedig soha nem merült fel a hajdan nagy emberekről köztudott tény, hogy „küldetésük van”, azaz valamiféle cél - csúnya, mai, tudományoskodó megnevezéssel élve: program - megvalósítására születtek meg és éltek földi életet. Hivatásuk, azaz küldetésük mindig isteni hívásra és küldésre jött létre, tehát épp addig tart, amíg a Mindenható által számukra kijelölt szerepet be nem töltik és ki nem teljesítik. Test és lélek különválasztása erőszakos felfogásra vall. Mindig a lélek az, mely megteremti belső - és ezáltal külső — valóságát, és ennek okát, rejtélyes mivoltát lehet vitatni, vizsgálni, de megcáfolni lehetetlen. A XX. század nagy vívmányai egyikének tartotta az ember leválasztását Istenről, ám az egy évszázadnyi elcsatangolást a tékozló gyermek ugyancsak megsínylette. Létrejött egy civilizációközpontú, dehumanizált embertípus, melynek legfőbb jellemzője az, hogy agresszíven támadja a szülői hagyományokat és humán értékeket, valamint társait letaposva, de legjobb esetben is a háttérbe szorítva próbálta, próbálja érvényesíteni tudományközpontú nézeteit. Ha sorra vesszük a tudomány nagyjait, mindig látnunk kell, hogy az igazán nagyok soha nem voltak sznobok, félműveltek vagy szakbarbárok. Egyikük életéből se hiányzott a művészetek inspiráló hatása, mely valósággal szárnyakat adott nekik alkotómunkájukban. Épp ezért szükséges elgondolkodni azon, hogy vajon a művészetek szerepe annyira marginális-e, mint amennyit az eladott példányszámok vagy az irodalmi, művészeti események jelenlegi honi látogatottsága mutat. Válságkorszak végnapjait éljük, jelzik a gazdasági mutatók, ám a válság élménye még jóval tovább ott él az emberek lelkében, mint azt hinnénk. A koncerttermek, színházak akkor telnek meg újból az alsó középosztály és szerényebb műveltségű néprétegek tagjaival, ha a jelenlegi helyzet stabilizálódik és mindenki tud kellő tartalékot képezni, azaz a jelenlegi fellendülésnek maradandó és hathatós eredményei mutatkoznak meg a kisember 72 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
