Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Eördögh István: Krokodilkönnyek Rómából
a türelmét tartja méltónak a mártíromságra: a személye fémjelezte Ostpolitik kompromittálta Vatikán diplomáciai stábjáét vagy Mindszentyét, aki viszont már csak a túlvilágról szemlélhette hamvainak hazavitelét Mariazellből Esztergomba, ahol február 8-án ugyanazok kényszerültek meghajolni szimbólummá vált emléke előtt, akik 1971 őszén történt eltávolításában, a magyar prímás esküdt ellenségeivel karöltve üdvözölték kollaboráns és dialogizáló egyházunk virágzó jövőjének kezdetét. Az Ostpolitikoi kivitelező államtitkár 1990. december 1-jén történt nyugdíjaztatásával II. János Pál pápa - vélhetően - az egykor megcsúfolt elvhűség rehabilitációját kívánta csendesen lezárni. Casaroli műve megértéséhez az olvasónak legalább a töredékét kellene ismernie annak, amiről az egyházi diplomata nem óhajt beszélni könyvében, de a műben használt kuriális nyelvezet és kifejezésmód helyes értelmezése is külön kulcsot igényel. A teljes igazság tudatos eltitkolása láttán kérdések merülnek fel az olvasóban, melyek közül megemlítünk néhányat a problémafelvetés szintjén. 1. Miért hallgat Casaroli a vatikáni Ostpolitik valós indítékairól? Casaroli megfeledkezett utalni művében arra, hogy Mindszenty kommunizmusellenes magatartásának valódi oka, XI. és XII. Pius pápák tanításának következetes vállalása, valamint a totalitárius rendszerek börtöneiben átélt szenvedések fémjelezte élettapasztalat volt. Casaroli sajnos nem tájékozatja arról sem az olvasót, hogy Mindszenty számára a tragédiát a Szentszék - egyébként jól ismert - egyházpolitikai alkalmazkodása jelentette a katolikus egyház temporális hatalmi érdekeinek szolgálatában, amivel spirituális küldetését vélte biztosítani. A könyv rádöbbenti viszont az olvasót arra, hogy az elvhüsége miatt szimbólummá vált magyar prímás miért vált diplomáciai teherré a Vatikán számára. Mindszenty merev politikai rezisztenciája ugyanis éles ellentétben állt a hosszú életűnek tetsző kommunizmus láttán azzal a rugalmas együttműködést mímelő szentszéki diplomácia politikájával, amelyben 1963-tól kapott helyet a hit és az egyház korábban szavahihetetlennek minősített és kiátkozott ellenségeivel történő dialógus. XI. Pius, 1937. mácius 14-én, a Mit brennender Sorge enciklikával megbélyegezte a nemzetiszocializmust, valamint a rasszizmust, majd néhány nappal később a Charitate Christi, és főképpen az 1937. március 19.-ei Divini Redemptoris enciklikákban nem csupán elítélte a kommunizmus tanát, hanem megtiltotta a kooperáció bármiféle módozatát is a kommunistákkal: „a kommunizmus velejéig perverz, és megengedhetetlen, hogy bárki, akár a keresztény civilizáció megmentése érdekében is, együttműködjön vele’, mert „a kommunizmus természetéből eredően vallásellenes és a vallást a nép ópiumának tekinti”. 1949. július 13-án Alfredo Ottaviani kardinális szerkesztésében, de a Szent Officium dikasztériumának dekrétumaként szentszéki nyilatkozat jelent meg a kommunista ideológia követőinek, rokonszenvezőinek kiátkozásáról, ami azt hangsúlyozta, hogy az egyetemes egyház tanítói hivatásának tesz eleget akkor, amikor az ateizmus szociális és morális következményei ellen felveszi a harcot a nyugati vagy a keleti blokkra való tekintet nélkül. A XII. Pius inspirálta vatikáni stratégia elvárásai szerint az ateista kommunizmus határozott elítélése és ideológiájának a katolikus hittel történő összeegyeztethetetlensége kötelező irányelv maradt a keleti blokk püspökei számára. Az 1949-es kiátkozási nyilatkozat már abban a tudatban született meg, hogy a szocialista rezsimek hosszú ideig fognak tartani, ezért egyértelmű állásfoglalásra volt szükség a tudományos szocializmus képviselte ateista ideológiával szemben. Új Hevesi Napló 59
