Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Eördögh István: Krokodilkönnyek Rómából
Casaroli azt is gondosan elhallgatta könyvében, hogy mennyiben érintette a Szentszék időleges hatalmi ambícióit hűen szolgáló Vatikán diplomáciai vezetőségét a Stephan Wyszinski bíboros okozta egyházpolitikai válság és miben állt annak tényleges egyházpolitikai veszélye. Az esetre utaló, egyetlen árva mondatnál talán többet érdemelt volna az az 1950. április végén Rómába érkezett hír, amely szerint a lengyel prímás, még április 14-én egyezményt kötött a varsói kormánnyal, valamint az a tény, hogy néhány nappal később, április 19-én, létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt is az országban. Miután a Szentszék részéről megtörtént az ateista kommunista ideológia exkommunikációja, az első esetben fordult elő, hogy egy szocialistának nevezett kommunista országban a katolikus egyház egyezményt kössön a fennálló ateista rezsimmel. Az eset rendhagyó volt, mert az államközi kapcsolatokat az egyes országok törvényes kormányaival mindezideig a centralizált katolikus egyházat és az Egyházi Államot jogilag képviselő Szentszék tartotta fenn diplomatái révén, a nemzetközi joggyakorlat évszázados szabályaihoz alkalmazkodva. Wyszinski azonban önkényes lépésre szánta el magát, tekintet nélkül a lengyel püspöki kar konszenzusra. Az egyháztörténelemben egyébként számos ilyen precedens volt, és az időleges hatalmi befolyásáról lemondani nem óhajtó Róma mindig féltékenyen reagált. Az ír nemzeti egyház karizmatikus papjának, Dániel O’Connell (1775-1847) politikusnak, a dublini kongresszuson 1815. január 24-én elhangzott és híressé vált nyilatkozata csak egy példa a sok közül: „Katolikusnak vallom magam, de nem pápistának. Egyértelműen visszautasítom azt a tant, mely szerint a római pápa bármilyen direkt vagy indirekt hatalommal rendelkezne Írország belügyeit illetően... Sőt vallom, hogy a pápa tekintélye spirituális lényegét illetően, ha a kardinálisok testületének egyetértését vallhatja magáénak, ugyanis a lényeget érintő fegyelmi normákban a pápa nem hozhat változásokat önhatalmúan az ír püspökök beleegyezése nélkül. Tehát tagadom, hogy akár Consalvinak, vagy Quarantottinak, vagy magának a pápának is jogában állna megkövetelni tőlünk olyan utasításaiknak megfelelő aláírásokat és engedelmességi aktusokat, amelyeket a szakadárok késznek mutatkoznak végrehajtani. Nagy a bizalmam Írország prelátusaiban... és ha papságunk méltatlanná válna arra a megbecsülésre, amelyet Írország magáénak tudhat, az uralkodók szolgáinak szolgáivá válna”. Befejezésül O’Connell még azt is hozzátette, hogy „Szívesebben fogadnék el instrukciókat Konstantinápolytól, mint Rómától”. A Szentszék megdöbbenve vette tudomásul Wyszinski kezdeményezését is, és akkor még gyengeséggel, szervilizmussal vádolta a lengyel püspöki kart. A szentszéki diplomácia attól félt, hogy az eset precedenst fog jelenteni más közép-kelet-európai országok egyházai számára. Ennek adott kifejezést a La Civiltá Cattolica 1950. december 20-ai számában, amikor tartózkodásra intette a geopolitikai térség egyházait, nehogy „ideális paradigmának” minősítsék a Wyszinski-féle megegyezést. A legsúlyosabb politikai következmény azonban mégis az volt, hogy a lengyel egyezmény meghazudtolta a Vatikán szocialista rezsimekkel szemben folytatott addigi politikáját, és egy más image-t adott a „csend egyházának”. A helyi kommunista állammal ugyanis az egyház tárgyalt a központosított egyházi állam paralizált diplomáciai testületének mellőzésével, és elismerte azt, amiért ez utóbbi engedményekben részesítette. Nem utolsó sorban jelentett aggodalmat a Vatikán számára a lengyel megegyezés nyugati közvéleményben lecsapódott hatása, tekintve azt az általános bizonytalanságot, hogy az eset egyedinek minősíthető-e, vagy a Vatikán egy új diplomáciai stratégiájáról van-e szó a keleti tömb térségében. 60 XL évfolyam 8. szám—2001. augusztus
