Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Tűzpiros rózsák Áginak
T. Ágoston László Az ablak előtt ült a lakótelepi beépített konyhaasztalnál és reggelizett. Vajas kenyér, tea, mint minden reggel. És egyedül, mint minden reggel. Az asszony korábban kel, mint ő. Korábban kezd, és messzebbre jár dolgozni. Eleinte ő is kiugrott az ágyból az óra csörgésére. Egymást kerülgették a falatnyi fürdőszobában, hogy együtt ülessenek az asztalhoz. Ági ragaszkodott a közös reggelihez, mert különben anélkül nem ment volna dolgozni. No igen, amíg egyedül élt, nem sokat adott az efféle formaságokra. Útközben vett valamit a közértben, aztán bent megette. Már amikor jutott rá ideje. Ha nem, elnyelte a szemétkosár. Aztán egyre gyakrabban fájt a gyomra. Nem élesen, csak úgy tompán, mintha odaütöttek volna. Az orvos azt mondta, ha nem akar kés alá kerülni, radikálisan csökkentse a kávéadagját, és szigorúan tartsa be a napi háromszori étkezést. Negyven fölött már nem vigéckedhet az ember... Akkortájt találkozott Ágival. Diétás nővér egy budai kórházban. Úgy bánt vele, mint egyeskével a kettes bélén. Két hét alatt leszoktatta a kávéról, előírta, mit egyen, és mikor. Ő meg engedelmeskedett neki. A fene tudja, miért, szó nélkül belement a játékba. Igen, talán épp ez a dolog lényege; játéknak vette az egészet. A gyomorfekély elmúlt, Ági maradt. Olyannyira maradt, hogy elvette feleségül. Hmm... és már ennek is tíz éve lesz áprilisban... Igazán nem panaszkodhat, rendes asszony az Ági. Egy hangos szóváltás se volt köztük a tíz év alatt. Meg csinos is, kívánatos. Igaz, néha hullafáradtan esik be az ajtón, de hát tudomásul kell venni, hogy az ő órája is elütötte már a negyvenet. Viszont ha úgy igazán elemében van, akár egy húszéves csitrivel is fölveszi a versenyt még a szexben is. Hajaj... És hogy tud bánni vele... Te jóságos Isten, azok a gömbölyded formák, meg ahogy csókol... Szóval direkt neki teremtették. Mióta őt ismeri, nem is volt szüksége senki másra. Minek is kísérletezett volna? Annyi mindenben csalódik az ember nap mint nap, hülyeség lenne épp a legbiztosabbat kockáztatni. Már vagy három éve házasok voltak, amikor egyik reggel fejfájósan, rossz hangulatban ébredt. Nem volt kedve fölkelni.- Jól van - mondta az asszony -, nekem sietnem kel, de te még nyújtózkodhatsz egy félórácskát. Elkészítem a reggelidet. De megedd nekem, mert különben kikapsz este, ha hazajövök! Hát így kezdődött. Azóta reggelenként egyedül ül az ablak előtt, unottan rágcsálja a vajas kenyerét, és öt emelet magasból nézi az utcát. Soha nem történik semmi érdekes, de azért nézi. Ablak van, szeme van, távolra kitűnően lát... csak az olvasáshoz kell a szemüveg. Ott szemben, a hatodikon lakik egy kövér öregasszony. Nyaranként minden délután kiül az erkélyre, onnét lesi a szomszédokat. Tavaly napernyőt szereltetett az erkélyre, de még így is látszik, mennyire izzad. Ez a kíváncsiság ára. Két éve halt meg a félje. Azóta albérlő lányokat tart az egyik szobában. De milyeneket?! Annyira óvja a jóhírét, hogy csak a legrandábbakat engedi be. Nyilván még a bérleti díjat is ennek alapján szabja meg. És micsoda undorítóan házsártos lehet, hiszen soha, még véletlenül se lépett be azóta férfi a lakásba. Mit is keresne ott ennyi randaság között?... Új Hevesi Napló 25
