Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXVIII.
A szívem majd megszakadt, úgy sajnáltam a lányokat, mert ilyen sírást nemhogy nem láttam, de ismétlem, elképzelni sem tudtam volna. Lenézek a rókára. Meg sem mozdul. Nézek a gyerekekre, akik változatlanul zokognak, és úgy néznek rám, mint valami vérszomjas orgyilkosra, mint egy Krisztuskínzó pribékre, mint egy középkori, szadista, elvetemült, gyalázatos lelkű hóhérra.- Édeseim! Csillapodjatok már le! Ne sírjatok már, hisz ezért jöttünk - hebegem, s figyelem, van-e valami nyugtató hatása a szavaimnak. Egyelőre semmi. Vigasztalhatatlanul bőgnek, annyi az összes változás, hogy állnak a lesben, és a tűzberogyott, mozdulatlan rókát nézik, miközben görcsösen szorítják az oldaldeszkát. Elkeseredett, szép arcukon csak úgy gurulnak lefelé a kövér könnycseppek.- Drágáim! Figyeljetek már rám egy kicsit! Hallgassatok már meg! Nagyon sok kisnyulat, kisfácánt mentettünk mi meg most, nyugodjatok már meg, ne sírjatok, mert a szívem szakad meg.- Akkor szakadt volna meg, amikor agyonlőtted azt az édes, drága jószágot! - csapott végig lelkemen az újabb éles megjegyzésük. Nem lehetett meg nem történtté tenni az elmúlt percek eseménysorát, bár ha megtehettem volna, nagyon sokat áldoztam volna érte. Már szinte a fejemet vertem kellemetlen, szorult helyzetemben, hisz fogalmam sem volt, hogy ezt a váratlanul rámszakadt, egészen ismeretlen szituációt hogyan oldjam fel. Mi a fenét mondjak, mit találjak ki, amivel megnyugtathatom őket. A boldog, vidám, gondtalan együttlétünk egy pillanat alatt vált iszonyatos drámává. A pajkos vihogásból elkeseredett zokogás lett. Leginkább velük bőgtem volna én is tehetetlenségemben, mert mérges voltam magamra, és őket nagyon sajnáltam. Hát ha még majd anyjunak is elmesélik! Mert akkor rögtön három az egyhez. Az biztos. Nem várhattam tovább, valamit kellett mondanom, illetve tudtam, hogy valami módon meg kell őket nyugtatnom.- Szép róka! Gyönyörű. Ennek nagyon szép lesz a prémje is, anyu biztosan nagyon fog neki örülni. És hány meg hány nyúlanyát meg fácánmamát mentettünk meg a hatalmas gyásztól azzal, hogy ez a róka már nem öli meg a kicsinyeiket. Mert a sok ártatlan, pihés kis jószág mind rókaeledel lett volna.- Ne mondjál már ilyeneket, mert az is olyan szomorú!- Pedig így van. A róka nagyon kegyetlen tud lenni azokkal, akiket el tud csípni. Még az őzgidát is megöli. A rókát mindig is vadászták, mert nem szabad, hogy nagyon elszaporodjon. Ez már egy öreg, rafinált jószág volt, azokra a kis életekre gondoljatok, amiket most megmentettünk - adok bele apait-anyait monológomba, s lesem az akkorra már kisírt szemű, vörös képű gyerekeimet. Szipognak, de úgy tűnik, javul a helyzet. Még mindig a rókát nézik, de látom, hogy erősen törik a fejüket, gondolkodnak, töprengenek.- És a bundáját ki készíti ki? - szólal meg Veronika.- Elviszem Mezőkövesdre, a szűcshöz, ő nagyon szépen tudja elkészíteni. Majd mindjárt lemegyünk és megnézzük közelebbről.- Én ugyan oda nem megyek! Én meg nem nézem! - tiltakozott Marcsikám -, és érzem, hogy még korai lenne az indulás. Új Hevesi Napló 21
