Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Hogyan vegyünk búcsút a nyártól? Voltam
fecske Csaba iwyAjiinÁ Adcáikí a Szállj le a buszról a gesztenyesorral szegélyezett ismerős utca elején, amelyen annyiszor végigmentéi hol egyedül a sörözőbe igyekezvén, hol cimborákkal záróra után tetemes mennyiségű rummal és sörrel a bőr alatt. A legszebb akkor volt ez az utca, amikor tarlótüz-szerű bizsergéssel a szíveden mentél végig rajta, oldaladon egy szőkével vagy egy barnával, bár olykor a lányok lángoló vörösek. Vagy feketék, mint az esőáztatta szén. Elmondanám, de félek, sebeket tépnék föl vele, azt a kis feketét, akit az úszóedzésről kísértél haza. Meddig él egy vadgalamb, hogy sose hallgat el, szól azóta is, pedig hány éve annak? Fölkavarodnak benned az emlékek, mint csésze alján a teaüledék. A megállótól kőhajításnyira van a vasgyár főbejárata, az egykor forgalmas téren monumentális Lenin- szobor bronzkarja mutatja az utat, talán a gyárba, talán a jövőbe. Ez is, az is ebek harmincadjára jutott. Énekelhetnék az elvtársak, lenini út, ha végigmegyek rajtad én... Bizony, azóta a költő is eltűnt a színről, hol van, ki tudja, nevét a levegő falára írta, halhatatlansága a rigók halhatatlansága. Itt olvasta fel verseit a kofáknak, gyárba igyekvő munkásoknak, őgyelgő gyerkőcöknek. Foglalkozását tekintve utcaseprő volt, vesszőseprővel kereste kenyerét, de a versei szépek voltak, a gyűrött arcú asszonyok szeme bepárásodott, amikor felolvasott belőlük, nem, nem is olvasta őket, csak mondta, a szívéből jöttek, ömlöttek a szavak, valaki rosszmájú egyszer azt találta mondani, hogy nem is tud írni, de ez nem volt igaz. Szép és szomorú utca ez, sejtelmes, akár egy Rimbaud-vers. Az öreg gesztenyefák még láthatták Herczeg Ferencet, nem a híres írót, hanem a szintén híres gyárigazgatót, akiről egy másik környékbeli utca van elnevezve. Rigók és vadgalambok hangját hallod, valahol kutya ugat, macska nyávog kényeskedve. Értesz az utca nyelvén, néhány lépés után összeszaladnak szívedben a szép és szomorú évek, orrodat megérinti a pékség friss kenyérillata. Gyerekkorod jut eszedbe, udvarotokon a kemence, ropog fogad alatt a sercli. A teniszpályánál fordulj jobbra és nem túl sietős léptekkel haladj tovább. Ezekben a lépésekben van valami ábrándos könnyűség, ugyanakkor célirányos határozottság. Melankólia és derű. Ismered az utat, akár hunyott szemmel is meg tudnád tenni, füled és orrod segítene a tájékozódásban. A teniszpálya salakja fakóbbnak látszik a megszokottnál, kerítése szakadozottabbnak, az egész környék szegényesebbnek. Vagy csupán az emlék olyan korrupt? Ott, ahol a járdán egy nagy horpadás van, fordulj balra és lépj be a reggeltől estig kitárt vaskapun, melyen lakat lóg alá vigasztalanul. A lakat rozsdás, mint magányos ember szíve. Az éltes gesztenyék régi ismerőseid, mintha csak azért állnának itt, hogy a kerthelyiség salakjára dobják leveleiket, mint kártyások az utolsó parti végén a koszlott lapokat. Kényelmesen telepedj le az egyik bádogasztalhoz. Ujjaiddal maszatold szét a vízcsöppeket, amelyeket a hajnal hagyott itt maga után. Lehetőleg úgy ülj, hogy sörözés közben, mert az aligha kétséges, hogy sörözni fogsz, előtte legföljebb elnyalogatsz egy hubit a vadászok védőszentje, valamint régi boldog órák emlékére, úgy ülj, de hát ezt fölösleges is mondanom, hogy közben szemmel tarthasd a teniszpályát, ebben az időben van ugyanis a lányok edzése. Ami izgalmas kaland egy férfi számára. A kerítésen túlra Új Hevesi Napló 9
