Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Kaló Béla: Túl a félúton

^Kaló *3éla

0%}/ a fé/tUcwi- rendhagyó köszöntés Él egy 48 éves költő Mezőkövesden, aki különféle hajszás munkakörök között verset ír, fordít immáron harminc éve. Témája ugyanaz, némi módosítással - con variazioni: az ember benső szükséglete a szépség, az áhítat, a szerelem. S miközben farkasa a finn az ugornak, ez a lírikus a fenyőfák rovátkolta horizontot figyeli, régi fényképek között bogarász (a fotók széleit már kikezdte a tél), de asztalán szőlő és ciprus van, en passant.

Cseh Károly 1970-ben jelentkezett először, entrée-ja a Matyóföld című folyóiratban volt, a Hegytetőn című verssel. Azóta az ország szinte valamennyi irodalmi orgánumában publikált, sorjáznak verses és fordításkötetei, szervez, társaskörökben sündörög, írótáborokban bukkan föl. Mintha elhagyott csigaházba szórakozottságból pók költözik, úgy hat a költő a mai szabadversenyes világban. „Gyakran az az érzésünk, hogy a költő Cseh Károly nem e világból való, de ha mégis, akkor védelemre szorul, mert kihalásra ítélt ritka jelenség” - írja róla tanulmányában Cs. Varga István. S valóban, a versein (műfordításain kevésbé) érezhető a túlexponáltság, „a monolitszerű szépségvágy igézete”.

De kell-e ma ez a szépségeszmény? Válasz-e a túlfinomított esztétikum a világ kihívásaira? Van-e vevő mostanság az effajta lírára? A lírára egyáltalán? A könyveknek olvasók kellenek, az íróknak pedig pénz, az ördöggel kötött szerződéseknek se szeri, se száma. Ha ezt vesszük, Cseh Károly egy balek. Aki ma érvényesíteni szeretné a „szellemi szárnyas egyensúlyt”, annak sok mindenről le kell mondania néhány izzó szépségű verssor javára:

Telehold süt és csillag dermed: világolnak a felszállt lelkek.

Itt lent a fenyőfák fénye lüktet éjfélkor s az elköltözöttek

vonásai kirajzolódnak.

(Decemberi éj)

S persze mégsem balek. Hatni akar, de nagyon. Találkozókon (még vannak ilyenek is, néhányan elszállingóznak egy-egy könyvtárba, teleházba, falun-városon, nyeretlen kétévesek) elemében érzi magát, ha száz, vagy ha csak öt emberhez kell is szólnia. Persze, hogy vannak manírjai, de minden gesztusban ott a szíve dobbanása is. Naivan és átlátszóan őszinte. Emberi útvesztői nem a lírikusé, vagy a fordítóé. Utóbbiakban professzionalitásra törekszik, előbbiekben elfáradt vándor:

Árvalányhaj leng: nyár ezüst párája hajnalonta, itt a hegyen.

Új Hevesi Napló

83