Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Béla cigány búcsúja
Béla! Én asztalosmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod, mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül. Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedűvirtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy- ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát: disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.- Nem érdemiem én ezt, mester úr... - szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.- Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy többet tettél, mint amit vállaltál; megszerettetted vele a zenét. Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős volt velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó barátok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalomkönyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyitványa mellé.- Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. - Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki! Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek elején elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többieknek el kell menniük segédmunkásnak Sztálinvárosba az építkezéshez, vagy valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, és a megye legjobb cigányzenészei megbuktak ezen a vizsgán. A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert egy taktust se tudtak kottából játszani. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocsmából, mert a kulákoknak muzsikáltak. A harmadik csak intett: lefizették a vizsgabiztosokat. Nem tudom, nagyapám utánajárt-e a dolognak, de az biztos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be az államosítás után megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahová egy másik faluból hoztak zenekart. Béla nem firtatta a döntést, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán, hegedűvel a hóna alatt. Egy nap aztán fölpakolta a családját, s elköltöztek nemcsak a faluból, de a megyéből is. Több mint tíz év telt, mire újra találkoztam vele. A faluvégi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előtte az asztalon félig ürített pohár.- Ki ez az ember? — kérdeztem a kocsmárostól. — Olyan ismerős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...- Szegény nagyapád barátja volt.- Csak nem a Béla?- De bizony ő. A megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hajdan... öregapád a nyakába ültette, ügy muzsikált neki.- És a családja, a fiai?- Nem beszél róluk. Azt hiszem, elváltak, amikor elmentek innét. így van ez, ha kirántják az ember alól a talajt... 20 XI. évfolyam 6. szám — 2001. június
