Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Papp Ferenc: Tiszteletre méltó virág
fekete kell, és Nyiita, immár a gőzölgő kávé mellett, sóhajtva magyarázza neki, milyen keveset is ért az a világból, aki nem tudja, milyen jó ebéd után az erős fekete mellett elszívni egy cigarettát... Amikor az oly egzotikusán induló dolgok ilyetén fordulatot vesznek; akkor érzi az ember, hogy otthon van, hogy ez az egész földgolyó olyan kicsi, és jó lenne békében megférni rajta. Hiszen egyformák vagyunk mindenütt. Megférhetnénk. A KOPASZ HEGYEK KÖRÜLÖTTE barnák és szomorúak. Mint néma öreg udvaroncok a ragyogó és örökké fiatal, hermelinpalástos királynő körül, állnak már évezredek óta, évtízezredek és évszázezredek óta. Mindenki a farát mutatja nekik, mert mindenki csak Őt nézi - mintha öntudatlanul is engedelmeskedne az udvartartás szabályának: Neki nem szabad hátat fordítani. Ha véletlenül e kopaszokra siklik a pillantás, egy autó fényszórójának a fénye - bosszúsan mindjárt le is ugrik róluk: „bocsánat, tévedés”, és mind csak Őt nézik. Mégis irigylem őket. Ahogy ott állnak körbe-körbe, évszázezredek alatt nem volt két olyan pillanat, amikor Ő egyforma lett volna. Ahogy a nap kel és nyugszik, más-más árnyékot vet — ezt ismétli naponként és évenként. De ahogy egy-egy felhő húzódik rajta, az már mindig más, naponként és percenként. Én éjjel nem láthattam, amikor a Hold süti be - de hát vajon el lehet-e képzelni, hogy a Hold nem egészen másképp süti be, mint a Nap; és hogy a változó Hold fényében nem még inkább mindig-mindig más, mint a Napéban? Csak akkor sajnálom őket, amikor köd van és Ő nem látszik. Amikor újhold van és akkor Ő megint csak nem látszik — vagy mégis, tiszta, holdtalan éjszakákon a csillagfény is elég ahhoz, hogy hópelerinjét megcsillantsa? Irigylem a kopasz hegyeket körülött, és még sokat tudnék írni róluk, néma, öreg udvaroncokról. De Róla? Róla lehetetlenség írni. Ő a Fuji-szan. Méltóságteljesen megengedte, hogy megcsodáljam egészen közelről: körülautóztam és különféle tavaiban, szép tükreiben, a makulátlan ég előtt is megmutatta magát. Aztán egyszer a vonatról: hol jobbról, hol, egy kicsit később, balról nézett be ránk, és néma útitársaim, idegenek, megelevenedtek és mutatták nekem, büszkén csillogó szemmel: Nézd, gaidzsin, ott a Fudzsi-szan! És a büszke tokiói TV-torony magasából, Tokió füstködén át már alig-alig látszott, de látszott, az idegenvezetőnk lelkesen felhívta rá a figyelmünket: a szmog miatt a korábbi ennyi-és-ennyi nap helyett ma már évente csak ennyi-és-ennyi napon át látni, tartsuk szerencsénknek, hogy látjuk Őt. És lélekben akkor elbúcsúztam tőle... De azt hiszik, neki ennyi elég volt a büvölésből? Tokiótól elszakadva menetelesen emelkedünk a tenger szintjének magasságából a szokásos tízezer méteres utazó magasságba; már átvágtuk magunkat a felhők rétegén, hogy azok csak fehér vattatakaróként csillognak alattunk. És akkor egyszerre csak megjelenik egy különös felhő, a takaróból felfelé púposodik egy felhő. Aminek méghozzá zöld az alja. Hát persze, hogy nem felhő, hanem Ő az. Most alulról nem látni, ott lehet koslatni egészen a tövében, semmi. Az a felülről olyan szép fehér vatta - alulról szürke, alacsony ég, és nem látni semmit, csak a kopaszokat... De Ő innen még egyszer, udvaroncai nélkül, megmutatja magát: ferdén a szája elé von egy felhőt, úgy nevet. És egyre kisebb, kisebb lesz, már csak akkora, mint egy más bolygóról való különös, szeszélyes virág. O-hana. (1972) Új Hevesi Napló 39
