Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Papp Ferenc: Tiszteletre méltó virág
hegynagyságú nő-óriásra, mely a nyugodtságon kívül az örök nyugtalanságot is ott hordozza hópelerinje alatt. Ezekre az egészen különböző dolgokra egyszerre hasonlít Nippon - ezért hasonlatos ahhoz a más-világ-beli, szeszélyes kis mesebeli virághoz: O-hana.- IRDATLAN MESSZE VOLTÁL, meg tudom érteni, hogy annyit írtál haza. Milyen érzés is lehetett az, olyan messze lenni? - mondja egy itthoni kedves barátom. Valóban olyan messze jártam? Ezen csak akkor kezdtem el gondolkozni. Nem, ezt soha, egy pillanatig sem éreztem. Nem, ezt soha, egy pillanatig sem éreztem. Ennek talán a modern közlekedési eszközök is az okai - ha karbatett kézzel, közben eszegetve-iszogatva, csupán nyolc-tíz óra kényelmes üldögélés után eljut valahová az ember - akkor egyszerűen képtelen felfogni, hogy messze van. Továbbá, ott van a bizonyosság, hogy mikor jön vissza az ember - és az, hogy megint néhány óra üldögélés lesz a Boeing meg az IL-valahányas viszonylag kényelmes távolsági-busz-ülésén. Messze érezte magát a hadifogoly, aki ugyan kilométerben sokkal közelebb járt - de a haza elérhetőségében mégis a világ végén. A messzeség, a távoliság érzése nem objektív mutatóktól függ, hanem attól, hogy esetenként mekkora erőfeszítést kell végeznie a tudatnak ahhoz, hogy a világ körülöttünk a miénk maradjon, a szokásos közeli világ legyen. E szempontból pedig nem túlságosan érdekes, hogy az emberek alacsonyabbak és feketehajúak, hogy a nők lába vastagnak tűnik, hogy enyhe hal- és tengeri só-szag lengedezi körül még a lágytojást is, hogy a főtt rizs sótlan, hogy a tücskök ordítanak és a szarvasok énekelnek - az érzékszervek percek, órák, vagy legfeljebb napok leforgása alatt „ráállnák” ezekre a dolgokra, mint a molnár füle a malomzúgásra, és akkor a tudatnak már szinte nincs is dolga e külső körülményekkel: belsőkké váltak. Inkább arra tudnék példákat hozni, hogy mikor érzi különösen otthon és közel magát ebben a világban... Amikor, végre ázsiai földet érve, a tokiói repülőtér ijesztő forgatagában elegáns és itthonról, ugye, oly megszokott mozdulattal átnyújtom névjegyemet a fogadásomra megjelent jó filosznak, Okamoto úrnak - az elkezd keresgélni a zsebeiben, a tárcájában, és nem találja a saját névjegyét, és akkor szemmel láthatóan szerény, csendes, sápadt kis felesége rápillant, és nem szól egy szót se, de jól hallom: - Látod, fiacskám, ez vagy te... Amikor az étteremben a négyéves Tecutónak az édesanyja a levesből egy külön kis mély edénybe áthalássza a metélt tésztát, pálcikával, csodálatos ügyességgel, gondosan apróbbra szaggatja - és akkor Tecuto, darabig mímelve az evést, egy óvatlan pillanatban ügyesen eltolja maga elől a tálkát, és villámgyorsan kanalazni kezdi a fagylaltot. Amikor a különféle algákból, tintahalból és polipból álló ebéd után betérünk a szobámba - Nyiita-szan jó erős feketét igényel; Sirota-szan, aki se nem iszik, se nem dohányzik, azt kérdezi: miért nem esszük inkább a kávédarálékot magában, ha olyan erős 38 XI. évfolyam 1. szám—2001. január
