Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Rácz J. Zoltán: Művészetek az ember szolgálatában II.
ax, e/mÁe-r- AMz/aá/atá/wri II. A XX. század. Kezdetben úgy tűnt, hogy a fejlődés vonala egyenes lesz, és az emberiség számára tényleg beköszönt az aranykor. Ady népért síró bűs-bocskoros nemese a feltörekvő kisember keserűségét, Móricz Zsigmond Túri Danija pedig a kudarcát ábrázolta. Aztán kitört az első világháború. Egy század vetését veri most a jég, írta Dutka Ákos, a költő. Vannak történészek, akik ettől a merénylettől számítják igazán a XX. századot, amely szerintük 1990-ig, a kommunista rendszerek összeomlásáig tartott. Tény, hogy e két dátum közé esik az emberiség legtragikusabb, legvéresebb korszaka. A fasizmus és kommunizmus eddig ismeretlen borzalmakat zúdított az emberiségre. De még a haláltáborok poklában is élt a művészet, és csodálatos virágokat termett, bizonyítva ezzel az ember élni akarását és elpusztíthatatlan hitét a jövőben. Gondoljunk csak Radnóti razglednyicájára, Mária Cvetájeva, Oszip Mandelstám vagy Viszockij csodálatos lírájára. „Meg ne állj, mögötted semmi sincs.” Bartók muzsikája, Picasso Guernicája, a XX. századi ember jajkiáltása. „Minden egész eltörött” - írja Ady Endre. Franz Kafka Kastély című művében a világ irracionalitását, a hatalom nyomasztó, mindenütt jelen való voltát írja le. A diktatúrák idején divatba jöttek a könyvégetések, a művészek pogromszerű megfélemlítése, illetve elhallgattatása. Aki tudott, elmenekült, aki nem, az vagy behódolt, vagy hallgatott, és szerencsésnek mondhatta magát, ha megúszta a börtön, koncentrációs tábor és egyéb zaklatások nélkül. De számtalan művészt nyeltek el mindörökre a koncentrációs táborok, gulágok. Ezekben az évtizedekben a művész és közönsége között jelbeszéd jött létre. Művész és közönsége összekacsintottak, és mindenki tudta, hogy miről is van szó. - Mi fél szavakból is megértjük egymást. - Ezekben az években hihetetlen presztízse volt a művészeteknek, különösen az irodalomnak. De egy engedélyezett, majd betiltott avantgarde kiállítás Moszkvában, illetve egy Csontváry-kiállítás Pécsen országos eseménnyé tudtak válni. Az emberek kérdéseikre a művészektől, a művészetektől várták a választ, és ebben a környezetben kivirágzott a magyar líra. Csak néhány nevet említek: Weöres Sándor, Nemes-Nagy Ágnes, Pilinszky János, Nagy László. A XXL század hajnalán. A rendszerváltással együtt elkezdődött a művészetek mélyrepülése. Ma már senkit sem hoz lázba egy irodalmi est vagy egy képzőművészeti kiállítás. A galériák konganak az ürességtől, a tönkrement könyvkereskedések helyét pedig butikok, bárok foglalják el. A politológusok pedig fejcsóválva hajtogatják: - Ja, kérem, a művészetek elvesztették társadalmi befolyásukat. Ma már nincs szükség lángoszlopokra. - A fogyasztói társadalomban a művészet is egy a számtalan fogyasztási cikk közül. Van, aki mosóport vásárol, vagy autót, és olyan is akad, aki festményt, szobrot vagy könyvet. Ami a művészeket illeti, ők újabban kívülállónak tekintik önmagukat, és egymás lejáratásával vannak elfoglalva, az istenadta nép pedig nem igazán érdekli őket. Hol van már Mikszáth iróniája, Móricz vagy Tömörkény kemény kritikája? Korunk hőse a menedzser, ő pedig világpolgár, vagyis sem hazája, sem pedig meggyőződése nincs. Egyetlen dolog érdekli, a pénz. De hivatlan kísértetként előmerészkedtek dédpapa avítt, naftalinszagú rögeszméi is, mint az idegengyűlölet, a tisztavérű nemzet, a gyűlölködés és a kirekesztő, de ma már a kommunista eszmék is ultranacionalista köntösben jelennek meg. ÍJzoáat & Új Hevesi Napló 41
