Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Major János: Trianon menekültje

A nagyvilág kinn nem vett hírt felőle; De hírt, jutalmat nem is vártam én.. (Vallomás) Alig múlt el két esztendő, Csengey Gusztáv köré ismét összegyülekezett Miskolc társadalma. A költő azonban ezt már nem láthatta. Halott volt. Az „utolsó kuruc” elment a Nagyságos Fejedelem után. „A gyász belengte a jogakadémiát, a várost. 1925. július 15-én Miskolc egyetlen nagy gyászoló családdá forrott össze. Ezres tömegekben zarándokolt az evangélikus templom utolsó útjára induló nagy halottja elé a fájdalmas végtisztességre. A fekete drapériákkal bevont templom ravatala előtt a koszorúk erdejében ott feküdt a Petőfi szülőházának kertjéből szedett mályvarózsa és margarétacsokor és Eperjes koszorúja, melyen felírás nélküli fekete szalag beszélt mindarról, amit a szuronyokkal őrzött határon még szavakkal sem lehetett átküldeni.” - olvasható a Miskolci Jogakadémia Évkönyvében. A zsúfolásig megtöltött templomban a gyászszertartást Geduly Henrik evangélikus püspök végezte. Az akkori tanítványok gyászának Dienes István jogszigorló adott kifejezést: „Talán senki sem tudott Téged annyira megérteni, mint éppen az ifjúság. Hiszen költészet és ifjúság édes egytestvérek. A magyar ifjak lelkében örökké élni fogsz, mert olyan eszméket énekeltél meg, melyek az ifjúság örök eszményei: hazaszeretet, buzgó vallásosság és hűséges szerelem. Felejthetetlenek azok a történelmi kollégiumok, amelyeken az új fészek egyszerű falai között, de az eperjesi ősi Kollégium nemes tradícióitól áthatva, olyan áhítattal hallgattunk Téged. Hallottuk Bocskai, Bethlen, Rákóczi küzdelmét, a nemzet megpróbáltatásainak idejét, s a kurucok bánatán, magyarok bánatán hányszor könnyeztél és könnyeztünk...” A temető megbontott földjéhez négylovas gyászkocsiról a jogásztestület tagjai vitték a költő koporsóját. A rögök tompa dörejjel búcsúztatták az „utolsó kurucot”, a tárogató panaszos hangját vitte a szél, a kollégium egy lélekkel újra árvább öreg épülete felé: „Krasznahorka büszke vára...” Hamarosan a város egy szívvel-lélekkel elhatározta, hogy Csengey Gusztávnak emléktáblát állít. Miskolc felfogta, megértette és támogatta akkor a jogász ifjúság társadalmi mozgalmát, amely kezdeményezte egy Csengey-emléktábla elkészítését. Az emléktábla ünnepélyes leleplezésére a Joghallgatók Testületé kapott megbízást. „1929 tavaszán májusi napfény szórta aranyát a városra, mikor az emléktábla előtt felcsendült a Szózat. A jogászzenekar a költő legkedvesebb dalait, az annyira szeretett kuruc-nótákat játszotta. Majd a „Fogoly lengyel” örök alakja jelentkezett az ünneplő ifjak lelki szemei előtt.” - írja a korabeli krónikás. Végh László joghallgató Csengeyt idéző beszéde után a jogászok újra vonóhoz nyúltak. „Ballag már a vén diák...” - muzsikálták a húrok az öreg költő által magyarba átültetett diákmelódiát. Majd a jogászok koszorúja rásimult az emléktáblára, amely a Himnusz hangjai után az oszladozó közönség előtt hirdette és hirdeti ma is: CSENGEY GUSZTÁV 1842-1925 Eperjesi ev. Kollégiumi theol. és jogakadémiai tanár. Zsoltár-, regényíró, költő, „A fogoly lengyel” szerzője. Trianon menekültje. 40 XI. évfolyam 5. szám — 2001. május

Next

/
Thumbnails
Contents