Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Gondolatok Németh Lászlóról II.
Fentebb, amikor Ariosto eposzáról beszéltem, Németh László esszéinek olyan tulajdonsága villant elő, amely túlmutat azon a megállapításon, amit az esszéről az imént elmondtam, de szerintem éppen ez az ő esszéinek a különös sajátsága. Azt említettem, hogy a mai Ariosto-kutatás is hasznosítja az ő gondolatait. Látszólag ez természetes, hiszen Németh László kapcsán elég furcsa dolog a gondolatok mélységét hangsúlyozni, mivel ez annyira nyilvánvaló. Nem is ezt teszem, hanem csak azt húzom alá, hogy ezek a gondolatok tudományos szempontból is rendkívül értékesek, elsősorban azért, mert újak, és így segítették és segíthetik a további kutatást. Újabb ötletet adhatnak a további feltárás számára. Az esszében természetes az, hogy már korábban tisztázott, elfogadott nézetet mond el valaki. A tudományos szöveg olykor száraz, idegen szavakkal tűzdelt, azokkal botorul felcicomázott nyelvi kínai falát lebontja az író, és oly látást ad az olvasónak, amelyhez más úton talán nem juthatna el. Ezen a téren, több más remek esszé társaságában igazán rendkívüli az, amelyiket Babits Mihályról írt Németh László. A munka különlegességét még az is fokozza, hogy egy huszonhét éves fiatalember a még csak negyvenöt éves Babits kapcsán olyan két szemléletet támad, amelyet az érelmeszesedésre oly fogékony tévtan már szinte dogmának tekintett. íme, két hamis elv és ezek cáfolata: „A jóakaratúak azt mondták: stílművész, a rosszakaratúak: utánérző. Stílművész, tehát nem közvetlenül, egyéni formáin át nyilatkozott meg, hanem egyénisége és szavai közé iktatott stílusokon át, ahogy a drámaíró közbeiktatott jellemeken át. Utánérző: ugyanennek a lelki mechanizmusnak lekicsinylő megnevezése. Az írót az irodalom és a kultúra jelenségei nógatják írásra, azért ír, mert a beléáramló alkotások újra és újra megkívántatják vele az alkotást. Nagy lélektani bravúr, ha kimutatjuk, hogy e stíluskeresés mögött testet-lelket emésztő nyugtalanság, egy nyúzott ember határtalan érzékenysége lappang. Nem keresem a rikító ellentmondást, de bizonyos, hogy utánérzésre képtelenebb, önnön stílusába jobban bebörtönzött magyar írót, mint Babitsot, alig ismerek” Napjaink égető kérdése, sok-sok embert érintő gondja a munka és az ember kapcsolata. Németh László ezen is sokat töprengett. Az elidegenedett, gépies, embertelenné vált társadalom orvoslásán sokat fáradozott. Világosan látta és hirdette, hogy az elosztás remélt igazságosabbá tételével nem oldódhat meg minden. A minőség forradalmára van szükség, arra a nagy szellemi és gazdasági átalakulásra, amely lehetővé teszi, hogy az ember a tudásának, tehetségének megfelelő minőségi munkát végezzen. Az egyre inkább szükségszerűen bekövetkező munkamegosztásban nem fontos az ember egész tehetsége, fölösleges minden képessége. Nem kell az, hogy a gyermekre jellemző módon, mindenre kíváncsi legyen. Sajnálatos módon elidegenedik a munkától, amint viszont otthon úgy dolgozhat, ahogyan a kedve tartja, olyan lesz, mint a vadevezős, élvezi a munkát. Igen, az élményt, a siker örömét kell mindenkinek megkapnia, nem lehet örökké idegen a számára emberi méltóságát oly mélységesen meghatározó munkája! Ezt reménykedve és mély hittel fejtette ki híres írónk, hajdan, fiatalon. Az önmegvalósulás nem történhet mások eltiprásával, hanem tevékenységünkkel másokat is fel kell emelni. Németh László huzatos században élt, talán a világtörténelem leghuzatosabb korszakában. A történelmi idő pokoltölcsérén ártatlan áldozatok röppentek a semmibe. Huzatos filozófiák a létünk értelmét is megkérdőjelezték. így annyira sem kapcsolódtak jövőhöz, mint egy nagyon egyszerű igénytelen élőlény, valamilyen kicsi állat. Németh László tudta és átélte mindezt, de rendet akart teremteni számunkra a kinti és benti világban. Nem a maga szerencsecsillagzatát kutatta, hanem a miénket. Mindent értünk tett, és boldog volt, hogy mindezt megtehette, mert élt benne az a hit, hogy valóban 38 XI. évfolyam 5. szám — 2001. május
