Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: Éjféli epizód
Domokos (Sándor Toronto három és félmilliós nagyváros. Modem dzsungel. Aki teheti, mind autón jár, csak a metropolisz szegényei közlekednek a földalattival. Mivel mint látogató voltam ott, én is ennek a proletár közlekedési eszköznek igénybevételére fanyalodtam. Az utam nap mint nap kétszer is kelet-nyugati irányban szelte át a várost a Pepe állomástól a Jane-ig. Késő esti órákban már csak szórványosan utaznak. Az utasok álmosak, közömbösek, magukba roskadtak. Velem szemben a pádon egy öreg torzonborz koldus alszik. Öreg?... Lehet, hogy annyi év se nyomja a vállát, mint az enyémet a hetvenhárom évem. Mégis öregnek látszik. Zsíros kalapja alól rendezetlenül csüng hosszú, őszes haja. A kabátja gyűrött és olajfoltos. A padra felhúzott lábán kitaposott tornacipő. Időnként felfelhorkanó lélegzetéből arra következtetek, hogy az ital mámorát igyekszik kialudni. Ez mind hétköznapi látvány a késő esti metróutasok számára. De azért van valami szokatlan az öreggel kapcsolatban. A kutyája. Nagy busafejü fél-farkas, fél-labrador fekszik a lábánál úgy, hogy feje a gazdája ölében nyugszik. A kutya nem alszik. A szemeiből sugárzott az úgynevezett „kutyahűség”. Megkapott ennek az állatnak a rajongó odaadása, ahogyan gazdája minden lélegzetvételét leste. Sugárzott belőle a szeretet igazi melege. Elgondolkodtam. Milyen jó ember kell legyen ez a koldus, ha a kutyája ilyen szeretettel, ilyen odaadással csüng rajta? Ki tudja, mennyi éve járják a lakástalanok, a kivetettek, a megtűrtek megalázó országútjait? Ki tudja, mióta osztoznak minden rosszban, de biztosan az utolsó falatot is megosztják. Gondolataimból a következő állomáson felszálló három csitri lány hangos viháncolása zökkentett ki. Igazi tízes éveikben lévő, süldőlányok voltak abból a bőrkabátos, láncokkal és fémgombokkal kivert ruhás fajtából, akik cukros vízzel tarajosított, rikító színű frizurákat viselnek. Ez tüntetés a részükről a meglévő társadalmi rend ellen. Valamiféle koncertről jöhettek. Egymást letorkolva vették át a slágereket, vagy ahogy ők nevezik a „Teamsong”-okat, melyeknek artikulátlan szövegét nem értettem és melynek zaját nem tudtam még a legjobb akarattal sem dallamnak nevezni. A ricsajra az öreg barátom a padkán mocorogni kezdett és egy mély sóhajjal a másik oldalára fordult. Ennek következtében a felöltője zsebéből az aprópénz özöne gumit szét a padlón. Volt abban az egydolláros lunitól kezdve a vörös egycentesig minden. Biztosra vettem, hogy az aznapi koldulásának teljes összege gurult szét a kocsi minden sarkába. De ezt a kutya nem hagyta annyiban, és egy erélyes orrbökéssel visszaparancsolta gazdáját az álmok világából a rideg valóságba. Az öreg, mikor felfogta, mi történt, előregömyedve nekifogott a vagyonkája mentésének. De a reumás ujjai, melyeknek körmei az elevenig voltak lekopva, nem bizonyultak megfelelő eszköznek a feladatra. Pár sikertelen kísérlet azzal végződött, hogy a pénzdarab mindig visszaesett a padlóra. Ezt a lányok roppant mulatságosnak találták és vihogtak felette. Be kell vallanom, nem vagyok türelmes természetű ember. A bőrkabátosok és taréj frizurások tarkasága egyébként is irritál. Ha rendesen viselkednek, hát eltűröm őket. De mikor a vonat egy lökésére az öreg majdnem a padlóra zuhant, amit a lányok annyira mulatságosnak találtak, hogy hangosan felnevettek, akkor elszakadt a türelmem szála. Tudtam azt, hogy itt beszédnek helye nincs, hacsak nem akarom magamat vaskos gorombaságoknak kitenni. Ezért egy tüntető gesztussal a padlóra térdeltem és a 32 XI. évfolyam 5. szám — 2001. május
