Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXV.
dagonyázásának sajátos hangjait hozta felé az alkonyati langyos szellő. Izzadó tenyere rászorult a puska markolatára. Néhány méterre volt már csak a terjedelmes sziklától, ami a kilátást - azaz a disznókat takarta. A szíve a torkában kalapált. Jobb kezének mutatóujját a sátorvas peremén, hüvelykujját a recés mintázatú biztosítógombon tartotta. Centiméterről- centiméterre nyújtotta előre a nyakát, s nagyon lassan, óvatosan kilesett a szikla mögül. Jól tudta azt, hogy mire számíthat, jól tudta, hogy mit is fog látni, hisz évek óta járta az erdőt, ismerte a vad viselkedését, szokását, biztonsággal eligazodott a hangok, neszek, zörejek között; sok-sok izgalmas szituációt, lőhelyzetet élt már át. Mégis, mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, amikor megpillantotta a disznókat, egy pillanat alatt megváltozott körülötte a világ. Sőt! Egész belső lényében nagy hirtelen egy új, egy teljesen más lelkiállapot uralkodott el. A látvány kétségtelenül idilli volt. A szűk, szinte függőleges, magas partú vízmosás alján önfeledten hancúroztak a csaknem téli szőrben feketéllő, gömbölyded, félmázsányi vaddisznók. Az egyik épp a dagonyának kifürdött meder közepén saraskodott, a társa közvetlenül mellette túrta a nedves földet, a másik kettő pedig néhány méterrel odébb hangosan csámcsogva rágcsált valamit. A viszonylag kis területen a fogyatkozó lővilág párás, szürkés homályában különösen megkapó látvány volt a sok feketeség. Lényegesen többet, nagyobbat mutattak így, mintha valami nyílt helyen - egy tisztáson, vagy egy ritkás lábaserdőben lettek volna. Nem mindennapi szituáció volt. Harminc méteren belül, két meredek hegyoldal között, négy szép vad úgy, hogy azoknak fogalmuk sincs arról, hogy a vadász ott lapul a közelükben. Karcsi már nem látott mást, csak a disznókat; már nem hallott mást, csak a szuszogó csámcsogást, no meg saját szívének hihetetlenül felgyorsult dobogását. Egyetlen gondolat kavargott az agyában:- Semmi kapkodás, semmi elsietett mozdulat, csak nyugodtan, ahogy erre édesapám tanított - ám eközben már egész teste remegett a vadászizgalomtól. Visszahúzódott a mohás tufatömb mögé, előrenyomta a sörétes biztosítógombját, vett még egy mély lélegzetet, majd hirtelen kilépve a takarásból, a dagonya szélén turkáló disznót fültövön lőtte. A mély árokban hihetetlenül nagyot dörrent a sörétes, s miközben eldőlt a meglőtt disznó, a többi eszeveszett rémülettel ugrott szét. Az egyik felfelé rohant a patakban, ám a másik kettő nekivágott a gyökerekkel, nagyobb kövekkel fedett, agyagos, omlékony partoldalnak. Karcsi - anélkül, hogy a fegyvert leengedte volna a vállától - megcélozta az oldalban kapaszkodó disznók közül a hátsót, és elhúzta a bal csövet is. A süldő visszacsúszott az aljba, rúgott néhányat, majd elcsendesedett. Szinte reflexszerű öntudatlansággal nyitotta szét a fegyvert, nyúlt a zsebébe és kereste az újabb patronokat, hogy újra töltsön. Eltelt néhány másodperc, amíg rádöbbent arra, hogy mindkét meglőtt disznója élettelen, azaz nincs szükség arra, hogy a puskát ismételten tűzkész állapotba hozza. És újabb néhány másodperc kellett ahhoz is, hogy a vadászláz, a lőidegesség remegése annyira szűnjön, hogy felfogja ezt a nem mindennapi vadászszerencsét. Hisz két ilyen gyönyörű vaddisznó terítékre hozatala igen ritka dolog. Ehhez az odafentiek bőkezű áldása szükséges. A lövés után sebzetten, nagybetegen elugró vad megkeresésével a vadász mindig vár. A régi öregek ilyenkor rendszerint pipára gyújtottak, de ma is úgy szól a tapasztalatok alapján megfogalmazott ajánlat, hogy egy cigaretta elszívásnyi időt kötelező várni. Mert ennyi idő alatt - jó lövés esetén - a vad kiszenved. Ha viszont megpróbálunk azonnal rámenni, megeshet, hogy első sebágyából kiugratva nagy távolságra elvonszolja magát, s ha 16 XI. évfolyam 5. szám — 2001. május
