Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - Az idő sodrában
S?2 idő sodrában Életünk, földi pályánk a három dimenzió és a kétpólusú létfelfogás jegyében telik el. Ez alól egyikünk se lehet kivétel. Ahogy a gravitáció nem győzhető le a földi ember számára, úgy az ellentétes pólusok közé feszült - feszített - élet szándéka sem. Nincs olyan ember, aki a pártoskodás, ellenségeskedés, a számára ellenszenves másik fellel való szembefordulás nélkül leélhetné az életét. Ki békésebben, ki harciasabban, de enélkül nem élhet. S hogy ez sorsszerű vagy magunk választjuk a lehetőséget, ki tudná megmondani...? A bibliai testvérpár végzetes összecsapása ma is kísért. Ahol egymás ellen küzdő feleket látunk, Káin és Ábel története mindig visszaköszön. Lebeszélhető az egyik, hogy ne irigyelje, gyűlölje a másikat, akit több és szebb, méltóbb lehetőséggel ruházott fel Teremtője, és viszont: lebeszélhető-e a másik, hogy terveit ne mindig legjobb tudása szerint, az Úr parancsa szerint, kellő tisztelettel és gyakran vígságos kedvvel vigye véghez? A kérdés feltétele abszurd. Lehet-e megtiltani a pacsirtának, hogy tavasz közeledtével dalolni kezdjen? S lehet-e megtiltani a varjúnak, hogy károgjon, s hogy ne tegyen kárt a mások fészkében? Mikor egymás ellen küzdő népeket látunk, túl azon, hogy az öldöklést értelmetlennek látjuk, döbbenten kell tudomásul vennünk - mindig hogy a küzdő felek mennyire hasonlítanak egymásra. Mondhatni, testvémépek, azonos földrajzi környezetből származnak, sok genetikai azonossággal és hasonló szellemben nevelve. Ez a nevelési elv pedig nem más, mint az agresszió, melynek más rendeltetése nincs, mint hogy hasonló agresszív érzéseket keltsen a másik félben, előbb csak haragot, majd gyűlöletet ébresztve abban. S hogy hogyan lehet ilyen mélyre süllyedni, egyre lejjebb a vádaskodásban és a haragban, és egyre távolabb mindattól, amit a szeretet birodalmának nevezhetünk? Egyetlen módon, ha valaki egy időre vagy végleg elfelejti, amit édesanyjától családjától, szeretteitől tanult. Illetve úgy, ha azt soha meg se tanulta. A mai rohanó világban élő ember legfőbb problémája, a legtöbb betegség okozója az az elfajult érzelmi alapállás, mely nem tudja méltóképpen elfogadni, sem feldolgozni a szeretet élményét, így hát viszonozni se tudja azt. A kedves gesztusban is ártó szándékot, gonoszságot vél felfedezni, és az ellenkező lehetőségen még csak elgondolkodni se hajlandó. A segítő szándék az ő szemében az ő érdekeinek megtiprása, a kedves mosolyt, gesztusokat sértésnek veszi, és akár egy egész hosszú élet során se képes rájönni arra, hogy a másik félnek ez természetes szándéka, s hogy ezért nem irigyelnie kellene, hanem inkább utánoznia. Igaz, a formális utánzás mit sem ér a természetes belső tartalom nélkül, ezzel senkit nem lehet igazán megtéveszteni. Tehát tanulnivalója lenne, de ezt nem akarja belátni soha. Egyszerűbb támadni, gátlástalanul és rosszindulatúan kritizálni, rágalmazni, mint kilábalni a lelki nyomorból, melybe önmagát taszította a szerencsétlen ember. Vajon mennyire lehet hatásos a tanulás lehetőségének felajánlása, a felkínált segítség és az önzetlen szeretet - ellenségünkkel szemben is, kitartóan, állhatatosan és rendíthetetlenül? Van-e mód arra, hogy a két pólus végül eggyé legyen? A kérdés nyilván költői, mert akár a mágnes ellentétes pólusai, úgy a jó és gonosz ember se igen lehetnek azonos nevezőn világnézetükben és mindennapi cselekedeteikben. Holott nincs olyan Szentírás, mely ne a szeretetre és egymás megbecsülésére és tiszteletre tanítana. És olyan ember sincs, aki magát gonosznak nevezné mások előtt, tehát valamiféle önbecsüléssel még az is bír, akinek erre vajmi kevés oka lehet. Az édesanyák mindig szépre-jóra nevelik gyermekeiket. Ajándékuk anyanyelvűnk, viselkedéskultúránk - és önbecsülésünk, melyben a mások megbecsülése is jelen kell hogy legyen... Új Hevesi Napló 3
