Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Uluru
állványos, a kézi fotósok, hivatásosak és amatőrök, a videokamerások serege helyezkedik mindennap az „eseményre”. Azután egy órán keresztül kattognak, zúgnak a gépek, és naponta ezer méterekben mérhető a filmek felhasználása. A két magyar már az érkezés napján hivatalos volt erre a különös fotó-fíesztára, és szerencséjükre a jó időben átélhették a hatalmas „vörös kavics” színeváltozásait és sejtelmes elsötétülését is. Másnap hajnalra készülniük kellett a reggeli hegymászásra. Előírás szerint az indulás feltételeként szükséges egy fejen biztosan rögzíthető sapka, 2 liter ivóvíz, védőkenőcs a szabad bőrfelületekre és jól befűzött sportcipők. De nyilatkozni kellett a kifogástalan egészségi állapotról is. A 15 fos vállalkozó csoport korán reggel, napkelte előtt egy kis autóbusszal utazott a hegy tövéhez. A mászóút egy viszonylag lankás nyergen vezetett a magasba. A sziklába erősített 40-50 centiméteres acéloszlopokra több száz méter hosszú, már fényesre markolászott acélláncot rögzítettek, melybe kapaszkodva, araszolva lehetett a kőfelületen a tetőre jutni. Az Uluru felülete olyan volt, mint egy régen rozsdásodó vastartályé. A vörös kőrétegek itt-ott elváltak az alapkőzettől és a félmillió éves kőtömb így kopott állandóan az eső, a szél és a nagy hőmérséklet-ingadozás hatására. A reggel nagyon hideg és szeles volt, így a 38 fokos mászási hőmérsékletmaximum megközelítésére nem volt esély. Egy japán csoport is elindult a hegynek. Tagjai az előírtakon kívül a gondos vezetőtől egy-egy pár fehér pamutkesztyűt is kaptak, hogy a finomkezü turisták a láncfogási sérüléseket elkerüljék. A nagy nekibuzdulással indult csoportok az első száz méter után lelassultak, a második száz után már a fele állomány megállt, lihegve kapaszkodott, majd vissza is fordult. A szél feljebb egyre erősödött, és a hegynyereg élén a láncba kapaszkodó és egyensúlyozó hegymászók nem is mertek a két oldalt elrettentő mélységbe pillantani. A negyedik száz méterre már kevesen maradtak. A két magyar is lassan, néhány szusszantó pihenővel győzte le a magasságot és jutott fel a tetőre. Fent egy sziklaasztal fogadta a remegő lábú, levegőt kapkodó befutókat. A szél és a hideg már nem számított. A látvány, a felhők mögül elővillanó felkelő nap, körben a végtelenbe tűnő bozótos, színeket váltó sivatag és távolabb a hegypáros másik tagja, a Katja Tjuta („Sok fej”) kupolaszerű formáival, lenyűgöző volt és minden fáradtságot feledtetett. Senki nem szólt egy szót sem. Nem is fényképeztek. Úgy érezték, hogy egy kontinens szívén állnak. Vissza az út nem kevésbé vette igénybe a lábakat, miközben a kapaszkodó láncon megosztoztak a felfelé igyekvőkkel. A hegy tövében, az indulási ponttól néhány méterre egy táblán olvashatták azok nevét, akik a múltban szerencsétlenül jártak a könnyednek látszó hegyi sétán. A kilenc kilométeres séta az Uluru körül sok meglepetést tartogatott a két magyar számára. A vezető részletes magyarázatai után el kellett kerülniük a bennszülöttek kultikus helyeit, a nők barlangját, a vízadó üreget, a férfiak barlangját, ahová csak felavatottak léphettek be, és különböző szertartások helyeit. A barlangrajzokat megnézhették. A több Új Hevesi Napló 69
