Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Arthur Schnitzler: Andreas Thameyer utolsó levele
mindig hü volt hozzám!” Hibát követett el, amikor a húgával az állatkertben járt, ahol ezeknek az idegen embereknek, ezeknek a rettenetes fekete embereknek a táboruk állt. Esküszöm, hibát követett el, mert a történet a következőképpen esett meg: Én azon a napon, és néhány nappal előtte is, a szüleimnél voltam vidéken, apám ugyanis beteg volt, nagyon beteg... Ezt az ember abból is felfoghatja, hogy néhány hétre rá meghalt. De ez nem tartozik ide. Nos, Anna egyedül volt, amint én visszatértem, feleségemet ágyban fekve találtam, igen, az izgatottságtól, a vágytól... mit tudom én, lefeküdt. Én csak három napig voltam távol. így szeretett engem a feleségem. És le kellett ülnöm az ágyára és elbeszélte, hogyan töltötte a három napot. Anélkül, hogy kérdeztem volna, elmesélt mindent. Én az ez esetben szükséges pontossággal jegyzem le azt. Hétfőn egész délelőtt otthon volt, délután azonban Fritzivel elment. így nevezzük a húgát, keresztneve Friederike, a belvárosba, bevásárolni. Fritzi egy nagyon derék fiatalember jegyese, akinek Németországban van állása, mégpedig Brémában, egy nagy kereskedőházban, és Fritzi is hamarosan utánamegy, hogy a felesége legyen. De ez is mellékes. Ezt is jól tudom. A keddet a feleségem otthon töltötte, mert esett az eső. Vidéken, szüleimnél is esett az eső, erre pontosan emlékszem. Aztán jött a szerda. Ezen a napon estefelé a feleségem és Fritzi az állatkertbe ment, ahol a négerek a táborukat felverték. Itt jegyzem meg, később én is láttam ezeket az embereket, szeptemberben, Rudolf Bittnerrel és a feleségével mentem oda egy vasárnap este. Anna nem akart velem jönni, olyan borzalom maradt benne vissza az óta a szerda óta. O azt mondta, soha az életben olyan iszonyatot nem érzett, mint azon az estén, amikor egyedül volt a négereknél... Egyedül, mert Fritzi hirtelen elveszett. Ezt a tényt nem lehetséges elhallgatni. Nos, Fritzi ellen semmit sem akarok mondani, hisz ez az utolsó levelem. Ezen a helyen kell viszont az első figyelmeztetést Fritzihez intéznem, s ezzel nem akarom a vőlegényét megbántani, mert ő, mint tisztességtudó ember, boldogtalan lenne. Sajnos azonban egy dolgot meg kell említeni, azon az estén... Úr, mért is kellene a nevét leírnom: rövidre fogva a szót, ezzel az emberrel, kit én jól ismerek, s nem a legjobb hírnévnek örvend, bár házias, Fritzi eltűnt azon az estén, és az én szegény feleségem egyedül maradt. Ködös este volt, mint olykor későnyáron előfordul, részemről ilyenkor sosem megyek kabát nélkül a Práterbe... emlékszem, a réteket ilyenkor szürke pára üli meg, melyekben a fények visszaverődnek. Nos, egy ilyen este volt azon a szerdán, és Fritzi hirtelen eltűnt, és Annám egyedül volt... egyszerre csak teljesen egyedül... Ki fogja fel, hogy ő egy ilyen helyzetben, az óriási emberek fénylő szemétől és nagy fekete szakállától való iszonyattól mit érzett. Két órahosszat várt Fritzire és azt remélte, hogy visszajön, végre a kapukat bezárták, neki mennie kellett. Ez így volt. Mindezt Anna akkor mesélte el, amikor az ágyán ültem, mint ezt korábban mái' megjegyeztem, karját a nyakam köré fonta és reszketett, szeme egészen zavaros lett, én magam is féltem, s azon a napon még nem tudtam, amit később igen. Ha tudtam volna, akkor soha, semmikor nem engedtem volna meg, hogy ő Fritzivel ezen a ködös estén a Práterbe menjen, épp a gyerekünket hordta a szíve alatt, s őket ilyen veszélynek kitegye. Mert egy nőnek ilyen állapotban minden veszélyt jelent... Persze, ha Fritzi nem veszett volna el, akkor feleségem nem kerül ilyen iszonyú félelembe, de éppen ez volt az a nagy szerencsétlenség, hogy ő olyan egyedül volt és Fritziért remegett. Nos, minden elmúlt, én senkire sem dobok követ. De mindent leírtam, amit szükségesnek tartok, hogy a dolog teljesen világos legyen. Nem tenném azt meg, ki tudja, ámbár az emberek az ő siralmas állapotukban azt mondanák, öngyilkos lett, mert a felsége megcsalta. Nem, ti emberek, még egyszer, ismételten, a feleségem hű hozzám, s a gyerek, akit ő szült, az én gyerekem. S én mindkettőjüket az utolsó pillanatig szeretem. Ti űztök engem a halálba, ti mindnyájan, akik lelkileg túl szegények és túl gonoszok vagytok, hogy ezt elhiggyétek és megértsétek. És minél többet beszélek hozzátok és megkísérlem az esetet tudományosan Új Hevesi Napló 31
