Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: A férfi, aki alumíniumot tudott hegeszteni
- Hacsak nem ver agyon az ólmosbotjával... - ingatta meg a fejét a másik, és elindult a buszmegálló felé. - Jobban tennéd, ha nem kezdenél ki vele, mert már vagy hatszor megjárta a sittet súlyos testi sértés miatt.- Ott legalább eléd rakják a kaját, és még fütenek is. Leülök a parkban, hátha jön a gyerek. Már több mint egy éve nem láttam. Talán már meg se ismerem... És ahogy ott ült a pádon a bokroktól rejtve, fölböffent az egész rohadt élete. A tiszaháti kis falu, ahol született. A nagyapja, aki apaállat-gondozó volt, és egy reggel ott találták meg az egyik tizenöt mázsás bika alatt összetaposva. Még az istálló mennyezetére is fölfröccsent a vére. A hatalmas állatnak minkét szarva, a pofája, meg a négy csülke is véres volt. Az anyja figyelt föl a szokatlan kiabálásra, zajra. Rögtön rohant is egy vasvillával az istállóba. Ő meg utána. Lehetett vagy négyéves... Amikor meglátta, mi történt, a gyerek fejére borította a kötényét, és szó nélkül összecsuklott. O riasztotta a felnőtteket. Az apja, a suta Balogh menhelyen nőtt föl. Soha nem keresték a szülei. Holta napjáig nem tudta, ki volt az apja, anyja. Az egyik jómódú gazda hozta ki az intézetből nyárra teheneket legeltetni, aztán valahogy ott ragadt a faluban. Hol az egyiknél napszámozott, hol a másiknál. Az anyai nagyapja se volt valami jómódú ember, meg gyereke is volt vagy hat, így aztán elküldte Julcsa lányát napszámba kukoricát kapálni. Addig-addig kapálgattak, míg egyszer csak elkezdett hízni a kötény alatt. Ki volt az? Ki volt az? Hát a suta Balogh gyerek, a lelenc. Az meg föl is vállalta. így aztán a harmadik templomi hirdetés után összeadta őket a pap a parókián. Jött a téesz. Beálltak. Elég nyomorúságos kenyér volt az is. Állandóan civódtak a megélhetés miatt. Jól összekaptak. Az apja elment a kocsmába. Berúgott, mint a paraszt hátsó fele, aztán jól megverte az anyját. Másnap kibékültek, és hamarosan elkezdett gömbölyödni a hasa. Mint az orgonasípok, olyanok voltak. Ő volt a harmadik, a középső. Előtte is, utána is kettő. Szép nagy család... Hát persze, mint a rohadt tök. Csak bele ne lépjen az ember... Mondta is az anyja, amikor elvégezte a nyolcadik általánost, hogy „eriggy, fiam, valami városi állásba, mert itt csak megrohadsz, mint mink!” Egy nap városi emberek érkeztek a faluba. A Nagy Gyárba toboroztak munkásokat. Odament ő is. Nézegették, hogy fiatalka, meg soványka, de azért végül mégis fölírták hegesztőtanulónak. Életében nem járt még túl a falu határán. Nemhogy gyárat, de még emeletes házat se látott. Ott meg tízemeletesek voltak és lakótelepnek nevezték. A munkásszállón is a harmadik emeleten lakott. Egy másik falusi fiúval aludtak egy szobában. Nemhogy külön ágya, hanem még külön szekrénye is volt. Ja, és minden hónapban adtak fizetést... Lakott az emeleten egy idősebb fiú, ő már húszéves volt, és három műszakban dolgozott betanított esztergályosként. Állítólag valahonnét a Tisza mellől került oda ő is, ezért pátyolgatta Balogh Pistát, meg a szobatársát. No meg ez volt a KISZ-feladata. Már otthon is hallott a téesz KISZ-szervezetéről, de csak azt látta, hogy bált rendeznek, meg az ünnepségeken ott ül az emelvényen a téeszelnök, a tanácselnök meg a KISZ-titkár. De hogy minek? Különösebben nem is érdekelte. No, szóval ez a srác elvitte őket moziba, várost nézni, meg ilyesmi. Úgy belefeledkezett a városi életbe, hogy fél évig meg se fordult a fejében, hogy haza kéne látogatni. Igaz, nem is nagyon hívták. Egy nap azt mondta ez az esztergályos gyerek, hogy be kell lépniük a KISZ-be. Beléptek. Kaptak egy szép, piros tagkönyvet, abba kellett havonta beragasztani a bélyeget. Aztán jött egy idősebb pasas, aki szemináriumot tartott nekik. Nyomta az óhéber szöveget Marxról, Leninről, a tőkéről, szocializmusról, kapitalizmusról, csak úgy zsongott tőle a fejük. Többek között azt is mondta, hogy ők a munkásosztályhoz tartoznak, és ez a Új Hevesi Napló 19
