Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: A márciusi ifjak és a sajtószabadság mai szószólói, A Makovecz-uszoda igaz története III.
Qy4) - uáxoda í^ax löwfáriete III. Az avató ünnepségre 2000. december 3-án került sor. Belépés csak meghívóval, a városi polgárság előzetes hírverés alapján kizárva. Igaz, igen kicsi volt a valószínűsége, hogy Deutsch Tamás sportminisztert bárki is megtámadta volna, de a biztonsági okokra való hivatkozás sok mindenre jó lehet. Az egriek azonban nem olyan buták, mint amilyennek egy ideje nézik őket, és sok „hívatlan vendég”, azaz a hivatalos protokoll listán nem szereplő egri polgár is megjelent. Az ünnepély a szervezők ízlése szerinti. Harsogó zene, rosszul beállított hangszórókból (azt a benyomást keltve, mintha az akusztika lenne rossz), mazsorettek, aerobik, mindenféle modem dolog, csak a hely hangulatához illő magyar (vagy legalább magyaros) zene vagy müsorszám nem volt. A dísztribün ültetési sorrendje a protokoll nemismeretére vall, az uszodáért annyit küzdőket „összekeverik” a gőzerővel intrikálókkal, ami nemcsak tapintatlanság, hanem már kifejezett arcátlanságnak is mondható. Igaz, a gonoszság mindig elnyeri méltó büntetését, s nemcsak a népmesében: az ünnepi beszédeknek nem egyike megemlíti a rágalomhadjáratot, az intrikákat, a destruktív szándékokat, melyekről már a korábbiakban szóltunk, és amelyek Eger történetének egyik legcsúfosabb fejezetét jelentik fennállása óta. Az előbb büszkén kidüllesztett mellel ülő „uszodai ellenzék” szinte összezsugorodik a leleplező erejű beszédektől. Váratlan fordulat mindez, de nem lehet csodálkozni rajta. Mennyi bosszúságot nyelhettek, hány álmatlan éjszakát éltek át és hány újabb kellemetlen meglepetése kellett ideérkezniük az építést vezető-irányítóknak, míg eljutottunk odáig, hogy elkészült az az épület, melyet méltán a magyar kulturális örökség kincsévé nyilváníthatna az erre illetékes minisztérium. Az ünnepség nem várt fordulatot vesz: többször kitör a tapsvihar, és az építőket, valamint az uszodáért annyit harcoló dr. Ringelhann Györgyöt élteti a közönség. A protokolláris kereteket jócskán túllépve békés demonstrációba megy át az eredetileg csak az MSZP-SZDSZ-pártiak és klienseik számára szervezett esemény. A lelkes hangulat magával ragadja az egrieket, és a jókedvű ünneplést senki nem akadályozhatja meg. A városvezetéshez lojálisak riadtan vagy felháborodottan forgatják a fejüket: mit keresnek itt ezek, és mit ünnepelnek? A máskor olajozottan forgó párt-gépezet most csütörtököt mondott. Az egriekben viszont ez a kérdés motoszkál: mit keresnek itt azok, akik csak azért tettek meg mindent, hogy az uszoda ne épüljön fel?! Voltaképpen mit ünnepelnek? Vagy csak az utána következő bőséges és kiadós táplálkozási lehetőség, a fogadás vonzotta ide őket? (Ha valakinek valamiben europaizálódnia kell, akkor a magyar fogadások meghívottjainak és sleppjének illene végre megtanulnia, amit külföldön mindenki tud: csipegetni, nem zabálni...) Nehéz szavakat találni arra az eufórikus hangulatra, mely a december 3-i ünnepséget megtöltötte, és szavak nélkül is megfogalmazódott az egri polgárokban: mégis sikerült! Mégis megvan és gyönyörű! Ez a nap nem a gyűlöleté és nem a rosszindulaté, mely Makovecz Imre nagyszerű alkotásával és a világhírű művésszel szemtelenkedett. Ez a büszkeség napja. Bár megpróbálták ízléstelen politikai huzavonák tárgyává és célpontjává tenni, az egriek mégse ezt látják benne. Makovecz Imre művében az ízlés diadalmaskodott az ízléstelenség és az igénytelenség fölött. A magyar szellem a mindennemű szellemiségtől mentes sematizmus, az átkosbeli hagyományok fölött. Voltaképpen Eger polgársága most voksolt igazán. Makovecz Imre művészetén kívül sok más egyébről is szó volt. Elsősorban arról, hogy többé nem tűr olyan 72 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
