Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: A márciusi ifjak és a sajtószabadság mai szószólói, A Makovecz-uszoda igaz története III.
az olvasót és a politika „csinálok”, a mindenkori civilizátorokat rávezeti a megoldásra, tehát egyfajta katalizátor szerepe is van. Jelenkorunk egyik égetően fontos kérdése, mely sürgős megoldásra vár: hogyan lehetne az erkölcstelenség helyett erkölcsöket teremteni ott, ahol azt nem gyakorolják, sőt nem is értik? Hogyan lehetne a krónikus hazudozókat (ez ugyanúgy kóros elmeállapot, mondhatnánk úgy is, hogy az elmebetegségek egyik neme, mint pl. a kleptománia) igazmondásra szoktatni, a csalókat tisztességes viselkedésre, az agresszorokat nyájas szelídségre...? A válasz, ha őszinte, eléggé lesújtó: teljes személycserével. Aki ugyanis egyszer már hozzászokott az erkölcstelenség „igényeihez”, az menthetetlenül elveszett a jövő számára. Csak a múltbeli tévedéseit ismétli, reprodukálja, és nem sok esélye van annak, hogy egyik napról a másikra megváltozzék. Az újságíró nem lehet pártkatona. A tárgyilagos közlés ugyanis kizárja az egypártiságot. Alapszabály a „hallgattassák meg a másik fél” ősi joga, mely lehetővé teszi a vitát, a másféle vélemény kinyilvánítását. És itt rögtön meg kell jegyezni, hogy ezt nem fanyalogva teszik „jobb helyeken”, hanem udvariasan, a világ legtermészetesebb módján, lévén, hogy a „másság” eredeti jelentése nem deviáns, aberrált viselkedésformákat takar, hanem annyit, hogy az adott kulturális közegben valaki vagy valakik másak (Katolikus városban más a református, iskolázott emberek között más a tanulatlan, kétkezi munkások között más az entellektüel, városi utcán más a szamárháton érkező ember vagy az exhibicionista, nudista strandon viszont az a más, aki felöltözve járkál). Valamint azt is, hogy ezt a fogalomrendszert nem sajátíthatják ki maguknak hangoskodó, unintelligensen viselkedő emberek, akik főként abban másak, mint a többiek, hogy nem volt gyerekszobájuk, igazukat pedig nem békés, normális eszközökkel próbálják kivívni, hanem ököljoggal, mások túlordításával, lehurrogásával, önmaguk felmagasztalásával és mások leszólásával. Az Európába vezető út (már aki erre a nagy menetelésre még rászorul) ugyanis a demokratikus értékek és az emberi szabadságjogok gyakorlásán keresztül vezet. A proletárdiktatúra eszközeinek restaurációja pedig épp ellenirányba esik. Annak következménye az újbóli proletárdiktatúra, melyet hiába öltöztetnek bármilyen köntösbe, mégis csak diktatúra, tehát véres, igazságtalan, slampos, műveletlen, és a művelt Európa számára elfogadhatatlan, elmaradott ázsiai, balkáni „értékrend”. Legszebb nemzeti ünnepünkön mindig megemlékezünk a sajtószabadság hajdani nagyjairól, felemlegetjük tetteiket, ápoljuk emlékeiket, koszorúzunk, virágot viszünk emlékműveikhez, csak egy dolgot nem teszünk meg: kevés figyelem jut azoknak, akik mai harcukat vívják a sajtószabadságért, azaz olyan környezetben küzdenek létükért, igazságukért, az írott szó mindenkori hiteléért, ahol az Európába igyekvést hátramenetben gyakorolják, a tisztességes újságírást diszkriminációval, kiközösítéssel büntetik. Igaz, országos szinten is sok még a teendő, hiszen a rossz beidegződések csupán hosszú idő múltán válnak másakká (a hosszú ideig pincébe zártak vagy a barlangból feljövök csak egy idő után kezdenek látni). A (tisztán)látás lehetőségét viszont mindenképpen meg kell adni azoknak is, akik ettől hosszabb-rövidebb ideig meg voltak fosztva. Ebben is MÁSaknak illik lenniük, MÁSként kell viselkedniük azoknak, akik másokat túlordítva a tőlük eltérő MASakat, azaz a normális többséget észre se vették ezidáig. Vagyis a MÁS (nem hangos, nem követelőző, nem botrányosan viselkedő, másokat és önmagát le nem járató) emberi közösségben észre kell venniük, hogy ők is a MÁSSÁGgal találják szemben magukat, és a közösség sorsát maga a közösség határozza meg, nem pedig azok, akik vásárra akarják hajtani, értékeit lerombolni, emberi méltóságától megfosztani, megalázni, vagyis nem a romboló ösztönök uralják a helyzetet, hanem a látszólag alul lévő „víznek árja”... Új Hevesi Napló 71
