Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIII.
BüUkaljai ösvényeken XXXIII. Süvít a szél. Tépi, rázza a fákat, lombokat. Egy-egy száraz levél kapaszkodik már csak a csupasz ágak végén, majd az is beletörődve sorsába, feladja — elengedi a gallyat - és mint valami piciny kis vitorlás, sebesen repül, repül szinte vízszintesen, ki tudja, hová. Hamvasan kék a kökény, szinte világítva vörösük a csipkebokor. Bágyadt barna mindenütt a fü. Dúsan terített vacsoraasztal várja most a táplálékszerző útjára induló vadat. A tölgyesekben, cseresekben bő volt a termés, sőt egy-két elkésett makk még mindig le- lepottyan, ahogy a szél ellentmondást nem türően oldalba taszítja.- Mars! Menj a többi után, nincs már itt mit keresned - süvíti, s ránt egyet a gallyon, mire a fényes, kövér, kis barnaság elindul lefelé, ahogyan ez már évmilliók óta minden ősszel történni szokott. S e koppanásra, zörrenésre fényes szemű kisegér ugrik ki vackából, mert hajtja az ösztön: enni kell, hízni kell, mert mindjárt itt van a nagy fehérség, ami bizony hideg és nagyon sokáig nem is lehet alatta majd közlekedni, azaz ennivalót találni. De nemcsak a kis rágcsálók, hanem az erdő minden itt maradt lakója érzi, tudja, hogy ez a szél már más, mint a nyári zivatarok lendületes viharai, más, mint az átmeneti frontokat kísérő széllökések, itt most komolyra fordult a dolog, ez a szél hoz valamit. Ez nem viccel, ez nemcsak fitogtatja erejét, aztán elfáradva ő maga válik simogatóvá. Nem. A hangja is más. Valami idegen erő van benne, és valahogy nem barátságos, nem bizalomgerjesztő. Nem lehet ezt konkrétan megfogalmazni, de valahogy rejtélyes, idegesítő, kellemetlen hangja van. Mint amikor a vizsgálat után az orvosi rendelőből kiszól az asszisztens, hogy „Uram, ne menjen el, a doktor úr beszélni akar magával!” Tehát valami nem stimmel. Azonnal érzi ezt az ember. Valami kellemetlen dolognak néz elébe, és még örüljön, ha nem nagy a baj. Ilyen hangja van hát ennek a szélnek is. Makkpergető, száraz levelet kergető, metszőén hűvös, kérlelhetetlen, késő őszi. S nincs vége, nem szűnik meg, mert ő maga éppen valaminek a kezdete. Valaminek, ami könyörtelen próba elé állítja a természetet. Valaminek, ami zsugori módon bánik mindennel. Éhezést hoz, és didergést. Hadházi Dénes hivatásos vadász kapaszkodik a terepjáró kormánykerekébe. Csúszkál, ugrál az autó a ritkán járt erdei úton. Kínlódva bőg a motor, s lassan bár, de halad. Három bála lucernát és két zsák morzsolt kukoricát visz a Csigatói-vágás nagy vadét etőj éhez. Mert eljött az ideje az etetésnek. Bár a makkot minden vad szívesen fogyasztja, a kiváló tápértékű illatos és zamatos lucerna, kukorica pótolhatatlan csemege. Ez tartja itt a vadat, ezáltal tudja baj nélkül átvészelni a telet, ez adja a biztonságérzetet. A Hosszúrét alsó végén leállítja az autót. Mint minden alkalommal, amikor itt jár, most is nyúl a keresőtávcsőért, és alaposan szemügyre veszi a tájat. Nagy területet lát be innét. Balra a Diós, a Kerekfenyves alja, a Lóczy-erdő széle, jobbra a Dohányfold, szemben Új Hevesi Napló 7
