Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIII.
pedig a Hosszúrét, ami lágy íveléssel fut fel a gerincig. Nemrég még a sok ezer gyönyörű őszi kikerics virított itt, és az eszébe juttatja a szarvasbőgés csodálatos zenéjét, feledhetetlen élményeit. Mert egy vadászember számára a szarvasbőgés jelenti az igazi ünnepet. S ha még vadászhat is rá, az aztán mindennek a teteje. Dénes vadászhatott az idén is, és bár ilyenkor nem ő az elejtő, de a vadászat minden izgalmát, szépséges varázsát átéli ő is, a sikernek meg tán még jobban örül, hisz az az ő szakértelmét, tapasztalatát, tudását, ügyességét, jó munkáját minősíti, dicséri. Mert Hadházi Dénes jó vadász. Szerény, halk szavú, igazi hegyi ember. Szívós, leleményes és eredményes. A lassan, de folyamatosan mozgó távcső most hirtelen megáll. Az erdő szélén, a bokrok alatt valami világos foltot vesz észre. Valami nem odaillőt. Állít az élességen, és most már látja, tisztán, világosan látja, hogy a mozdulatlan zsemleszínű foltocska egy kutyának a feje. Hát ez valóban nem ide való! A kutya valamit nagyon figyel. E tekintet irányát követi a távcső, és a látómezőbe becsúszik egy őz. Aha! Egy suta és gidája áll egy vadkörtefa alatt, mozdulatlanul, felemelt fülekkel, és nagyon összpontosít a kutya irányába. Nyilván a kutya mozgásának hangját vette észre, azt gyanúsnak ítélte meg, s most próbálja tisztázni a helyzetet. Igyekszik eldönteni, hogy mi az, ami ott zörgött, mozgott még az előbb, s hogy most miért nem folytatja a mozgást. Mert olyan borzhoz hasonló volt, vagy talán őz is lehetett, de hirtelen csendesedett el, s már vagy két perce nem hallja láthatóan egyre idegesebb. De Dénes is. Anélkül, hogy megfordulna, lenyúl a két ülés közé támasztott távcsöves szolgálati puskájáért, lassan húzza hátra a zárdugattyút, majd ugyanúgy előre. A tárból felemelkedett 222-es Remington kaliberű lőszer simán, szinte hangtalanul siklik előre a töltényűrbe. Sok éves rutinnal nyúl a kalapjáért, helyezi az autó ajtajára, majd arra a mindennapos használattól fényesre kopott, de igencsak kézre álló, karcsú fegyvert. Ebben a pillanatban a rét túlsó végéből elindult egy sötét folt, s mintha a lejtőn gurulna lefelé, gyorsul az irama. Az őzektől ötven méterre lehetett, amikor a zsemleszínű is kiugrik és fejhangon nyiffantva, élesen csaholva vágtat az őzek felé. A sötétebb német ■í ti 8 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
