Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Az erőszak mint „társadalomformáló” erő
^ffy&tjrauií/ct (£)/í5:ujd<> /?> a Qs4)x- &mó%a/c mf/nl „ e/yd A durvaság, kegyetlenség, erőszakos viselkedés szinte mindennapos jelenséggé vált, olyannyira, hogy olykor alig tűnik fel jelenléte. Senki nem tiltakozik ellene, legfeljebb néha csendes megjegyzést tesznek rá, de tevékenyen nem lép fel ellene senki. Már-már közhelyszámba megy, menyi agressziót, kegyetlen, durva viselkedésmintát sugall nap mint nap a TV, a tömegközlés, a filmipar, és sajnos vannak olyan könyvkiadók is, amelyek erre a nemtelen műfajra adták fejüket - és prosperálnak, ki tudja, kinek a támogatásával. A gyerekek - a szülők hanyagsága vagy elfoglaltsága miatt - úgyszólván korlátlanul juthatnak hozzá a „szellemi moslék” tetszetős köntösbe öltöztetett mindennapi kenyeréhez, és mire felocsúdnak, már ők is erőszakosan és durván viselkednek, előbb közvetlen környezetükkel, majd bárkivel a világon, hiszen az erőszakkultusz nem ismer sem értéket, se mértéket. A közízlést formáló médiumok sajnos olyan emberek kezében vannak, akik méltán szolgálnak rá Márai Sándor keserű ítéletére - „emberi fajzat” -, mert hiszen aki az adott lehetőségekkel élni nem tud, mindig csak visszaélni, az nem érdemel sok jót embertársaitól, főként megítélésben nem. Elgondolkodtató, miféle értékrend szerint él az, aki serdületlen gyermekekre rázúdítja tulajdon frusztrációiból fakadó, visszataszító belvilágát, azaz szellemi melléktermékeit, melyeket semmiképpen nem lehet műalkotásoknak nevezni. Egy világszintű hatalomátvétel kortársai vagyunk, és ez a hatalomátvétel éppen azon a területen zajlott le - immáron múlt időben emlegethetjük melyhez sem oka, sem joga nem volt nyúlni azoknak, akik ezt megtették. Ha csak ötven évet tekintünk vissza, ami művészettörténeti és szellemtörténeti szempontból nem túl hosszú idő, lehetetlen észre nem venni, mekkora különbség volt az akkori és a mostani ideálok között. Nemcsak az volt lehetetlen, hogy valaki egy bűnözőből vagy bűncselekményekből kreáljon ideált, követendő példát, hanem az is, hogy az évszázadok során megalkotott emberi eszményeket módszeresen, durva és erőszakos módon rombolja. A történelem folyamán már gyakran megesett, hogy egy nép Isten kiválasztott népének nyilvánította ki magát, de az idő többnyire mégis azokat igazolta, akik ebben nem hittek. Ez mint szólam, kiváló eszköz volt arra, hogy egy népet fanatizálni tudjanak vezetői, ám Isten nevében és a kiválasztottság nevében többnyire olyan „nagy tetteket” produkáltak a felfuvalkodott népvezérek, mint amilyen a két világháború is volt. Ezzel szemben mindig létezett egy másik vonal, a kultúráé, mely a másiktól függetlenül, s gyakran annak ellenére hozta létre csodálatosabbnál csodálatosabb termékeit. Azaz elmondható, hogy a kultúra annak ellenére virágozott ott, ahol virágzott, hogy a politikai vezérek, népszónokok, hordószónokok, királyok, vérengző uralkodók, züllött arisztokrácia, nagypolgárság és a tányémyalók hada azt tették, amit tettek. Vagyis hogy a kultúra, a művészet a szellemi nihil társadalmi környezetében is meg tud élni, jóllehet a civilizáció megszállottjai mindent megtesznek tönkretételére. Az elmúlt két évtized különösen kegyetlen „terméssel” dicsekedhet. A csúfság kultusza, az erőszak és a pénz istenítése olyan mértéket öltött, hogy a normális kultúrán felnevelkedett ember gyakran aggódik utódai szellemi környezetéért, továbbá az emberiség jövőjéért. Az ún. divatos babák, játékok ma már nem szépek, hanem kimondottan csúfak vagy ízléstelenek. A gyermekkönyvek illusztrációi nem gyönyörködtetnek, hanem sokkal Új Hevesi Napló 75
