Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVI.
világot figyelni. Önfeledt gyönyörködés volt ez számomra, unatkozásról szó sem volt, látnivaló akadt bőven. A szórón óriási volt a forgalom. Folyamatosan jártak rá a madarak, cinkéktől a fácánig. No meg a mátyásmadár. A matyi. Azaz a szajkó. Merthogy igencsak kedveli a kukoricát. A régi öregek ezért inkább csövesen tették a szóróra, mert abból keveset tudott a szajkó elhordani. A szemesből tetemes mennyiséget elvisz. A kereső távcsövön keresztül hosszasan elgyönyörködtem ebben a nagyon szép, színes, szinte egzotikusán színes, szarka nagyságú madárban, ahogy halványkék, vidám tekintetű szemeivel fáradhatatlanul röpdösött a szóró körül. Vadászati szempontból hazánkban szinte jelentéktelen, bár nem védett, egész évben lőhető. Ám van olyan nyugat-európai ország, ahol intenzíven vadásszák, s eszik is. Ott a szajkóleves mint vadászétel specialitás előkelő helyet foglal el az étlapon. Annak ellenére, hogy nagyon sok érdekesség, furcsaság kötődik hozzá, keveset tudunk róla. Herman Ottó 1901-ben, tehát egy évszázada írt egy rendkívül szép könyvet, melynek a címe: „A madarak hasznáról és káráról”. Az alcíme pedig a következő: „A földművelő, kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára”. A Csörgey Titusz által készített, madarakat ábrázoló míves rajzokat gyakorta áhítattal lesegetem, és gyönyörűséggel olvasom ezt az ízes, szép magyarsággal megírt okos könyvet, melyről maga Herman Ottó az előszóban, illetve, ahogyan ő írja, az „elöljáró beszédben” így szól: „Megírom pedig szűzen - tiszta magyar nyelven, amelyet házad táján, mezőn, erdőn, legelőn, a pásztortüzet védő enyhelyeken, cserényeidben, kontyoskunyhóidban éppen tetőled tanultam, szemlélődésed józanságán pedig kicsiszoltam, talán fényesre is palléroztam.” Csodálattal olvasgatom, s közben arra gondolok, hogy az alcímbe nyugodtan odaírhatta volna, hogy a vadászó magyarság számára is. Mert bizony nem titok senki előtt, hogy a magyar vadász mindig is, de sajnos még ma is nagyon, de nagyon keveset tud a hazánkban előforduló madarakról, legyenek azok akár énekesek, akár ragadozók, védettek vagy vadászhatok. Pedig száz esztendeje már, - akár ebből a könyvből is kiokosodhatott volna. Nos, Herman Ottó ebben a könyvében bizonyos Sándor István szókönyvére hivatkozik, aki a szajkót, a madár állandó hangoskodásáról, zajongásáról, zajgásáról nevezte el. Kétségtelenül nagy hangművész ő, hangos tőle az erdő. Más madarak hangját is gyakorta utánozza, sőt a fiatalon befogott és háznál tartott szajkó az emberi hangokat, szavakat, mi több, rövid dallamokat, melódiákat is képes elfütyülni. Kiválóan utánozza a baromfiudvar lakóinak hangját, a libagágogástól a kakaskukorékolásig, a macska nyávogását a kapu sarokvasának nyikorgásáig. Sokszor ezek hangjára ugyanúgy válaszol is. Innen ered a régi mondás, miszerint „Igen örül a rigó, felel neki a szajkó.” A birkák vagy a kecskék hangját úgy képes utánozni, hogy nemegyszer történt az meg, hogy a juhász eltévedt, elkóborolt jószágának keresésére indult, pedig csak a szajkó utánozta a birka bégetését, vagy a kecske mekegését benn a sűrű erdőben. A szajkó szinte mindenevő. Tavasszal, nyáron elsősorban rovarokon él, de nem veti meg a madártojásokat és a madárfiókákat sem. Sőt a fészket elhagyó repülni tanuló fiókákat, de még felnőtt példányokat is gyakran zsákmányol, melyeket lábaival leszorít és erős csőrével agyonver. 12 X. évfolyam 8. szám - 2000. augusztus
