Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakonyi István: „Az maradtam, aki voltam”
- Van az ún. erdélyi prózai, költői nyelváradás, főként Tamási Áron, Sütő András, Kacsó Sándor sorolható ide. Ők mindvégig költői prózát írtak és írnak. Ők ugyanabból a forrásból, abból a képi nyelvből merítkeztek, mint én. Úgy érzem, hogy őket folytatom. De minden folytatásnak van egy törvénye, mégpedig az, hogy megszakítva folytatva kell folytatni a dolgokat. Én is valahol megszakítom ezt, s attól kezdve a magam dolgát végzem. Amit én művelek, az csendre építkező irodalom. Ami nem botrányos irodalom, az ne várjon visszhangot. Ismertem egy erdélyi költőt, Horváth Imre bácsit, neki volt egy gyönyörű szép mondata: „Ne ordíts, az utókor nem süket!” Ha ebből indulok ki, akkor nekem miért kéne lármáznom? Nekem arra kell figyelnem, hogy hátramaradt esztendeinkben még mit tudjak megírni, vagy mi a teendőm.- Voltak-e olyan tanáraid, akik meghatározták későbbi pályád alakulását?- Kisdorogon úgy végeztem el az általános iskolát, hogy egyetlenegy magyarórám nem volt. Képzelj el egy fiatalembert, aki bekerül a gimnáziumba, s az első tollbamondáskor több a piros, mint a kék... Egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, hogy tudok valamit. Aztán elvégeztem a gimnáziumot, s megint azt hittem, hogy tudok valamit. Elkerültem Pestre, s újra kellett kezdenem mindent. Mindezt átvihetem a magánéletemre is. Előbb-utóbb az ember gondol a családalapításra is, miután egy erős családi közösségből jött ki. Megismerkedik valakivel, úgy érzi, hogy megtalált valamit és valakit, aki esetleg szárnyául szegődhetne. Belemegy egy házasságba, a gyerek megszületik, utána szerterebben egy házasság. Ezt a szerterebbenő időszakot nyolc-tíz évig úgy viseli, mint egy teljesen zavart, érthetetlen állapotot. Aki ilyen erős családi közösségből került ki, az hogy juthatott idáig? Nem ért semmit se belőle, de ugyankkor érlelődik az ember. Egyre inkább ráeszmélted arra, hogy mit csinált rosszul, tehát a bukás valahol az én épülésemet szolgálta. Engem a bukásaim érlelnek azzá, aki vagyok. Ezt furcsa kimondani, hogy azóta is számtalanszor elbuktam, például, ha főnök voltam, alkalmatlan voltam a főnökségre. Most is a bukásaimon állok. Erről olyan nyíltan kell beszélni, mint arról, hogy a krumpliföld éppen virágzik-e vagy nem.- Miért írsz ritkán szerelmes verset?- Volt, aki azt kérdezte, miért nem írok humoros írásokat. Legutóbbi prózámban, A csodabárányban van egy szerelmes fejezet, ami szerintem pótol harminc szerelmes verset. A megélt dolgokat egyébként nagyon áttételesen fogalmazom meg. Minden soromban jelen vagyok, és a próza akkor válik igazán prózává, ha minden sor mögött a megélt fedezet van.- Isten. Ha kiejtem ezt a szót, mi jut eszedbe róla?- A legutolsó regényem éppen arról szól, hogy a mi pogány életünk, mítoszunk a csodaszarvassal hogy éltetet nemzedékeket. Jött az ezredforduló, az istváni kor, ahol a csodaszervas átváltozott csodabáránnyá. A székely lélek mindig hajlamos volt a pogány érzületre, de valahol elfogadta a bárány intelmeit is. Elkezdett hinni a bárány megváltásaiban is. Azt is tudta, hogy a mi bárányunk egyben áldozati bárány is. Ha megnézzük a magyarság történetét, azóta egyfolytában az áldozati bárány életét éljük. Én csöndjeimben mindig meg tudom idézni Istent, s előfordul velem sokszor, így a Vigyázó madár írása közben is így volt, hogy Nagymaroson bementem a mínusz húsz fokos templomba, leültem, és nem fáztam. Gyermekkorom orgonamuzsikája szólt a fülembe. Akkor úgy éreztem, hogy ténylegesen szól az orgona. Ehhez már az az érzület kell, hogy én higgyem azt, hogy ő jelen van, és ő megszólaltatja ezt az orgonát. Furcsa kettősség ez, mert kételkedni mindig kell. Kettősség él bennem is, de odahagyni soha nem tudnám. Akárhányszor megpróbáltam odahagyni, keresztút előtt kötöttem ki. Itt van a hatvanas éveimnek nagy kérdése, hogy már a kereszt is keresztúthoz ért. S ez már a világvesztés víziója is lehet, hiszen az emberiség tévúton jár, amikor minden győzelmével önmaga alá Új Hevesi Napló 53
