Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Abkarovits Endre: A smaragd sziget példája
Abkarovits Endre OÁ /i4/d<ij.a Dublini benyomások Évekig alig hallottunk Írországról, akkor is csak leginkább az északír merényletek kapcsán. Sokszor a két ország, a független ír Köztársaság és az Egyesült Királyság részét képező Észak-írország dolgai össze is keveredtek az emberek tudatában. Aztán mostanában megszaporodtak a híradások, egyre több a politikusok közötti cserelátogatás, s növekvő gyakorisággal hallhatjuk az Európai Unióhoz tervezett csatlakozásunk kapcsán úgy emlegetni, mint azt az országot, mely például szolgálhat hazánknak. Különösen abban a tekintetben, hogy a gazdasági felzárkózás mellett hogyan őrizheti meg egy kis nép a kultúráját, sőt csinálhat abból nagyszerű üzletet. A fentiek fényében már eleve kíváncsisággal töltött el dublini utam előtt, hogy vajon az írek is ilyen sikertörténetként élték-e meg a csatlakozás óta eltelt időszakot. Persze a látogatónak óvatosnak kell lennie, hogy nehogy egy bő hét tapasztalata alapján messzemenő következtetéseket vonjon le, de ha az ember nem előzetes információk nélkül érkezik egy országba, a nyelvet is bírja, s a helyiekkel is van alkalma eszmecserére, akkor mégis csökkenthető a szerzett benyomások esetlegessége. Angol szakos tanárként természetesen már régóta tudok az ír kultúra néhány kiemelkedő személyéről (elsősorban olyan dublini gyökerű írókról, költőkről, mint Swift, Wilde, Shaw, Yeats, Joyce, Beckett, stb.), s mint zenerajongó elég jól ismerem az ír népzenét. Az ír építészet, a fontosabb régészeti lelőhelyek, a fantasztikusan zöld ír tájak sem voltak ismeretlenek előttem filmekből, könyvekből. Mégis, ahogy az utazásra készültem, egyre inkább elfogott az az érzés, hogy milyen keveset tudok - s talán általában a külföldiek milyen keveset tudhatnak - erről az országról, például Írországnak Európa történetében, különösen az első évezred második felében betöltött szerepéről. Ezt, a nagyjából a középkor első felének megfelelő időszakot szokás sötét középkornak („Dark Ages”) nevezni, melyről viszonylag keveset tudunk, kevés emlék maradt fenn, állandó zűrzavar, a népvándorlások okozta nyugtalanság és pusztítás jellemezte. Mi magyarok egy eufémizmussal szeretjük európai történelmünk e szakaszát a „kalandozások” korának nevezni, de ezt a nyugat-európaiak nem kalandozásként élték meg, ahogy a vikingek vagy a szaracénok hadjáratait se. Ebben az időszakban Írország volt azon kevés helyek egyike Európában, ahol a kereszténység folyamatosan fennmaradhatott, miután az V. században az írek nemzeti szentje, Szt. Patrik katolikus hitre térítette népét. A következő hatszáz évben az írek számos neves szerzetest küldtek Európa különböző tájaira, hogy a barbárok pusztításai után újra elhintsék a kereszténység magvait. Idővel aztán sok tekintetben pont ezek a barbár népek lettek a kereszténység, a keresztény egyház és állam legfőbb szószólói. Szt. István példájára szükségtelen itt utalni, de gondoljunk csak a viking-normannokra, akik Anglia 1066-os elfoglalása után felvirágoztatták az angol államot és egyházat, az angol művészeteket, melyből már leginkább csak katedrálisépítészetünk maradt fenn. De újabban már arról is hallhatunk, hogy a vikingek nemcsak nyugaton, hanem keleten is, például az orosz államiság létrehozásában milyen elévülhetetlen érdemeket szereztek. És hát témánknál maradva, maga Dublin is viking alapítású. A kelta eredetű írekre ugyanis korábban nem a városi jellegű települések, hanem a nemzetségi alapon szervezett megtelepedés, s az ezekhez kötődő kolostorközpontok voltak Új Hevesi Napló 43
