Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 12. szám - Az idő sodrában
S?2 idő sodrában Minden év vége egy-egy számadás. Mikor megpihen az ünnepi forgatagba belefáradt ember és eljön az ünnepi csendesség ideje, sorra vesszük az eltelt esztendő történéseit: mit tettünk jól, milyen hibákat követtünk el, s vajon milyen az idei mérleg? Ha nem szépítgetjük hibáinkat, hanem igyekszünk küldetésünkhöz méltóan szembenézni cselekedeteinkkel, szigorúak vagyunk magunkhoz, akár a jó tanító diákjaihoz. Aki viszont ilyenkor hazudik magának, az a jövőben is ugyanazokat a hibákat fogja halmozni, ismételni újra meg újra. Miben kellene jobbaknak lennünk? Mit kellene változtatnunk, hogy az életérzésünk, s vele együtt társaink közérzete is jobbá váljon? Az egymáshoz való viszonyulásunkon mindenekelőtt. A mai kor embere rohanó élettempót diktál magának. Vagy talán más diktálja ezt neki? Fölösleges hamis illúziókkal ámítani önmagunkat, a saját cselekedeteink mércéjét mi magunk szabjuk meg. A társadalom elvárásai mindössze egy tényező döntéseinkben, a valódi döntések a lélek szándéka szerint születnek meg. Életünk minden napján, minden órájában döntés előtt állunk: lesüllyedés vagy felemelkedés? Jó vagy rossz? Igaz vagy hamis? Értékes vagy értéktelen? Kedves vagy durva? Megértő vagy önző? Követelő vagy önfeláldozó? Ki-ki legjobb tudása és otthoni indíttatása, neveltetése szerint választ utat, társakat, életformát magának. Gyakran még a jó szándék is kevés, hogy életünket helyes mederbe tereljük, mert a legjobb szándékkal is követhetünk el hibákat. Mit tehet vajon a mai ember, hogy ennek buktatóit elkerülje? Mindenekelőtt azt, hogy másokra is odafigyel. Megérti, vagy legalább megpróbálja megérteni a mások gondját-baját. Felkarolja társai ügyét. Adakozik, segít, ha szenvedő, elesett embereket lát. Nem néz át önző és felületes módon másokon, mikor figyelmes is lehet. Jut néha egy-egy kedves mosolya a szomorkodók számára, egy együttérző gesztusa, odaforduló mozdulata a megfáradtaknak is. Nem fordítja el a tekintetét, mikor illik odafigyelnie, és nem hallgat el gyáván, mikor társaiért, hazájáért felszólalhat. Nem hunyászkodik meg gyáván, és nem köt egyszemélyes, kis kompromisszumokat, melyek csak neki jók, társait viszont kirekeszti, megfosztja vagy kifosztja általa. S ha mégis elkövetne ilyesmit, nem érzi jól magát, nincs sikerélménye ettől. Tévedései vagy hibái felébresztik lelkiismeretét, mely aztán jobb cselekedetekre serkenti. S ha már idáig eljutott, képessé válik nemcsak a bünbánatra, hanem a vezeklésre is, az önként vállalt feladatokra, melyekkel jóváteheti korábbi bűneit. Karácsony közeledvén, mindig, minden évben arra az óriási áldozatra gondolunk, mellyel Isten Fia felénk fordult és magához ölelte az egész emberiséget. Nemcsak kortársait, hanem mind az utána jövőket is, a mindenkori bűnös embert, hogy megváltsa hitvány tetteinek következményeitől, az örök haláltól. Áldozatával példát mutatott mindnyájunknak, hogy tökéletlenségeinkben is a tökéletesség felé igyekezzünk, botladozó léptekkel is tudjuk a helyes útirányt, hogy szenvedéseinkben is az életet igeneljük, s hogy ne vállaljunk részt a halálosztók dolgában. Mikor készülődünk az ünnepre, mindnyájunkban az a boldog várakozás él, mellyel a kisded születésére készülünk. Bár ezt az érzésünket nem minden embertársunk osztja, mi ilyenkor mégse tarthatunk a morgolódókkal, epés kritikusokkal, rossz szándékúakkal, örök intrikusokkal. Az ünnep attól lesz ünnep, ahogyan megadjuk a módját. Amilyen megtisztított lélekkel, ünnepi gondolatokkal, letisztult szándékokkal készülünk rá. Egyetlen kisded megválthatja a világot, megváltoztathatja az emberiség sorsát. Bár a csillagjósok már születésekor tudják, ki lesz az, környezete általában nem tud erről. Ezért kell megbecsülni minden világra érkező lelket. Boldogan ünnepelni, bárki legyen is ő. Új Hevesi Napló 3
