Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Naplemente
különbözött a hétköznapoktól, hogy akkor már délelőtt beült a kocsmába, könyökölt a pocsétás lemezasztalon, míg szeme teljesen el nem homályosodott, akkor Berci, a kocsmáros, aki ismerte már minden rigolyáját, két ott tébláboló suhancra bízta, akik haza vitték, lefektették szépen a csűrben a szalmára, s mint akik jól végezték a dolgukat, visszaballagtak félbehagyott sörükhöz. Lacus pedig, miután föleszmélt kábulatából, a kútnál megivott egy fél vödör vizet abból a horpadozott ócska rocskából, amelyből a Pejkó is szokott, ellátta a lovát, visszabotorkált Bercihez, megivott egy felest meg egy sört, fizetett a srácoknak, aztán békésen hazaballagott, holnap korán virrad, mondta, ha valaki marasztalni próbálta. A fuvarok után mindenütt megkínálták egy pohár itallal, hozta fürgén Rozi is a gyűszűnyi poharat meg a szilvóriumos üveget. Sajnos nekem csak ilyen picinyke poharaim vannak, mentegetőzött, tudod, nincs férfi a háznál, én pedig nem élek vele. Ez aztán a fájintos pálinka, törölte meg a száját a keze fejével Lacus. Tekintete Rozi barna szemébe tévedt, mint borjú a lucernásba. Milyen szép lány is volt az iskolában, no persze most se csúnya éppen, állapítja meg jóleső érzéssel, csak egy kicsit teltebb, asszonyosabb. Vajon miért nem ment férjhez egy ilyen jóravaló, szép lány, minden ujjára akadt volna kérő. A lemenő nap fénye átvilágította a férfi céklavörös, elálló füleit. Csókolja mán a nap a Bükköt, mingyár beesteledik, mondta elgondolkodva. Rozit meglepte a költői szépségű mondat, elérzékenyülve nézett a férfira, mintha szerelmet vallott volna neki, megérintette a lelkét. Romantikus teremtés volt. Tagadhatatlan, volt valami vallomásszerü ebben a mondatban, a lélek mélyéről buggyant elő önkéntelenül, tisztán, mint a forrásvíz. Lacus csak állt ott félretaposott bakancsában, kopott munkaruhájában, kissé megszeppenve az iménti mondattól. Valahogy nem akaródzott szedni a sátorfáját, szívesen beszélgetett volna még Rozival, aki valaha az osztálytársa volt, azóta két-három szót ha váltottak, alig tudtak egymásról valamit. Rozi sokáig követte tekintetével az udvarról kigördülő fogatot, a bakon ülő férfi görnyedt hátát, sapka alól kitüremkedő mákos haját. Bezárta a zöldre festett vaskaput, s megkezdte belapátolni a szenet a pincébe egyenletes, kimért mozdulatokkal. Lacus később, amikor egyszer pénz dolgában megszorult, eladta a lovat és a szekeret. Berúgatták, alaposan átverték. Másnap, amikor ki józanodott, megbánta a dolgot és vissza akarta csinálni a vásárt, de szóba se álltak vele Pekáék, csak az öklüket mutogatták neki. A bátyjai a részüket követelték, de hát pénz nem volt egy fillér se, tehetetlenül tárta szét kezét a bűnbánó öcskös. Segédmunkásnak állt a vasgyárban, a bátyja intézte neki a helyet, aki raktáros volt és mindenfelé akadtak ismerősei. Lacus világéletében a maga ura volt, nehezen szokta meg a kötöttségeket, a blokkolóórát, hogy mindig csak parancsolgatnak az embernek. Egyébiránt szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt, keze serény, csak az esze lassú, de ez utóbbira nem nagyon tartottak igényt. Egy szó panasz nem lehetett rá, akármivel bízták meg, ellenkezés nélkül elvégezte, a többiek ki is használták, vele végeztették a legalantasabb, legpiszkosabb munkát, vele mondatták meg a művezetőnek, ha valami nem tetszett nekik. Tél elején pálinkát főzetett. Lett harminc liter ötvenkét fokos szilvórium. Aki csak ivott belőle, csettintett egy nagyot könnybe lábadt szemmel. Két hét alatt elfolyt mind, ivott belőle boldog-boldogtalan, éktelen dorbézolás folyt a hámló vakolatú, szélhordta tetejű ház udvarán. Ilyenkor látni, mennyi barátja van az embernek, mondta Lacus kissé elérzékenyülve, ahogy végigjáratta tekintetét a körülötte ücsörgő alakokon. 20 X. évfolyam 11. szám — 2000. november
