Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Naplemente

Éjjel fonnyadt némber feküdt mellé az ágyba, reggelre hűlt helyét találta, ami nem is lett volna baj, ha nem viszi magával a bakancsát. Sajnálta nagyon, alig volt még a lábán.

Bikát hizlalt eladásra, szép fényes szőrű, rakoncátlan jószág volt, egyszer úgy megtaposta, azt hitték, a lélek kiszakadt belőle. Túlélte. A bika árából kifizette a testvéreit, akiknek már maga sem tudta, miért tartozott, jobb a békesség, többet ér minden pénznél, mondogatta magában. Fillér se maradt a zsebében, a fizetése mindig elúszott, aligha volt az utcában, aki ne tartozott volna neki, elfelejtették megadni, letagadták, nem volt miből.

A sógornője, Sárika addig-addig rágta a fülét, míg unokaöccsére nem íratta a házat, később még lakbért is fizetett neki, mondván, szegénynek három éhes szájat kell táplálnia, ennyivel tartozom a bátyám emlékének.

Hirtelen esett le a lábáról. Puffadt volt a teste, szája szederjes, szeméből, melynek kékjét kilúgozták az évek, eleredtek a könnyek, látszólag minden ok nélkül. Orvos nem látta, napokig feküdt anélkül, hogy valaki rányitotta volna az ajtót. Váratlanul érte hát, amikor egyszer Rozi kopogtatott be hozzá az áporodott levegőjű szobába egy üveg pálinkával a köténye alatt. Amint megpillantotta a pálinkát, lárvaszerű arca hirtelen megelevenedett, szeme fénnyel telt meg, mint reggel az ablak, ha rásüt a nap. Rozi hosszas keresgélés után talált két maszatos poharat a kredencben, rálehelt, köténye sarkával gondosan eltörölgette. Lacus mohón hörpintette fel, hátravetett fejjel, olyasféle mozdulattal, mint a vízimadarak. Rozi épp csak a nyelvét érintette bele az illendőség kedvéért. Egészségünkre, egészségünkre. Előhúzott egy széket és leült közel az ágyhoz, szemben az ablakkal, a lemenő nap fénye megcsillant az asszonykezet rég nem látott maszatos, légyszaros ablaküvegen. Az emlékezés mosolya futott végig az arcán. Csókolja már a nap a Bükköt, mindjárt beesteledik, hangját az ablaküveg közé rekedt légy zúgása csaknem elnyomta. A férfi bambán bámult rá, nem tudta mire vélni ezt a furcsa beszédet, tán megártott Rozinak a nyelet pálinka. Nem ismert rá saját szavaira, az idő elmosta emlékezetéből, feküdt csak az izzadságszagú ágyban gyűrötten, elesetten. Beesteledik biz’ már énnékem is, mondta, és szégyenkezve lekapta tekintetét a lányról.

Rozi töltött neki még egy kupicával, aztán megigazította feje alatt a párnát, elsimította rajta a takarót. Ujjaival megfésülgette a férfi csapzott üstökét, elköszönt, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, amely előtt odakint egy szürke macska nyávogott keservesen.

Új Hevesi Napló

21