Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXIX.
- Furcsa izgalom, szokatlan érzés vett erőt rajtam. Egyrészt valamiféle megkönnyebbülés, megnyugvás, felsóhajtásféle, hogy az én bírálatom, bakról alkotott véleményem helyes volt, hiszen a Kis Pista iménti értékelését nyugodtan vehettem dicséretnek is, másrészt erőt vett rajtam egy azonnali vadászidegesség, egyfajta vadászláz, hisz ott állt előttem a lőhető bak. Ám lövéshez nagyon távol. Ismét pontos, biztos lövést nem tudok leadni. Ráadásul a bak közben lassan, de folyamatosan haladt, távolodott tőlünk. Leért a két domb közötti galagonyás árokba és haladt tovább, a túloldali, füves domb aljában. Ha a gerinc takarásából kiemelkedünk, észrevesz. Megterveztük, hogy hogyan, honnan próbáljuk becserkelni. Visszahúzódtunk az él mögé, és nagy kerülővel körbementünk azon a dombon, amin álltunk az előbb. Időnként ki-kilestünk óvatosan, hogy hol tart az őz. Csipegetett, legelészett, lépegetett, majd egy szélverte csipkerózsabokor tövéhez lefeküdt. Félórába telt, amíg hol négykézláb, hol meg kúszva elértünk egy olyan bokrot, ami megnyugtatót takarást adott. Ám innét nem tudtunk közelebb jutni, mert már nem volt több bokor, amit észrevétlenül elérhettünk volna, a füves domboldalban, A bak eközben pihengetett, szemmel láthatóan nyugodt volt, le-letépett egy-egy falat zöldet, miközben szaporán kapkodott a legyek, böglyök után, amik folyamatosan támadták, csípték. Dönteni kellett. Vagy innét kell megpróbálni jó lövést leadni, vagy óvatosan visszavonulni, hogy el ne riasszuk. Ám ha lemondok a lövésről, ki tudja, hogy holnap vagy holnapután újra lövéshelyzetbe juthatok-e, hisz jó néhány lényeges feltételnek kell ahhoz teljesülni, pontosan illeszkedve összeállni, hogy újra jónak mondható lőszituáció alakulhasson ki. No meg a vadászláz is hajtott. Ami a mostani lövés mellett szólt, az az volt, hogy innét, takarásból - nyugodtan rákészülve, kidolgozott, átgondolt lövést tehettem. A kis bokor mellett - mögött, ahol ültem, néhány napos vaddisznótúrás volt. Kényelmesen elhelyezkedtem a puha földben, lábaimat megtámasztottam, könyökömet térdemre tettem, és belenéztem a céltávcsőbe. Azt figyeltem, hogy a szálkereszt mennyire remeg. Hogy rajta marad-e az őz oldalán, vagy letáncol róla. Az eltelt néhány percben a fárasztó, lopakodó cserkelés lihegése megszűnt. Higgadt ráérősséggel tudtam célozni. Három-négy mély lélegzetvétel után újra a céltávcsőbe néztem. A bak ugyanott, ugyanúgy, s a szálkereszt biztosan ül az oldalán. Döntöttem. Meglövöm. Kibiztosítottam és lassan megszorítottam a fegyver markolatát, miközben mutatóujjam puhán ráfeszült az érzékenyre állított elsütőbillentyűre. A vállgödörbe pontosan beleillesztett, gondosan feltámasztott puska alig rúgott valamit. A dörrenés pillanatában tisztán láttam, ahogy a bak megemelkedik, majd a domb oldalán visszahanyatlik, s néhány gyenge kirúgás után mozdulatlanul ott marad a fűben. Kezem-lábam remegett, amikor leengedtem a fegyvert. Az üres hüvelyt zsebre tettem, elzártam a puskát és nyúltam a keresőtávcsőért. Mozdulatlanul ott feküdt a bakom. A lövés durva zaja elült, a vidám madárdal újra körbeölelt. Megilletődötten ültem ott a vaddisznótúrás közepén. Minden percnek örülni akartam, hisz ezek a percek adják a vadászat feledhetetlenül boldog ünnepét. A bakhoz érve letérdeltem mellé, megsimogattam szép fejét, szemügyre vettem, megtapogattam agancsát. Nyugodt szívvel bemutatható, korához képest fejletlen ágacskákkal díszített, mutatós agancsszár. Jó kilövés. Tiszta lövéssel terítékre hozva. Friss zöld füvet téptem neki utolsó falatként, s tarka vadvirágcsokrot tettem a blattján virító, lövedék ütötte bemeneti nyílásra. A nyugodni készülő narancsvörös napkorong meleg fénye bearanyozta a tájat. A sebvéres töretét kalapom mellé tűztem, de nem tettem a fejemre. 12 X. évfolyam 11. szám — 2000. november
