Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Lelkes Miklós: Halál
Apámnak Te nem érted. Én méginkább nem értem. Nincs szakadék két nemértés között, vagy ha van is: a függőhíd, a lengő, a sötétben bennünket összeköt. Lehet: a Halál csendes, szelíd jóság, de nem hiszem. Aki sötétet ad: maga is sötét, s ki, lopva bár, fényt hoz, - annak kezében igaz pillanat. Fény kellene, igazi! Csapdamélyen, sötétben élünk mind, s ami ragyog az nem fény, csupán csak csaló varázslat: valónak hitet napot, csillagot. Az igazi Nap, Csillag másik égen. Hány ég-burkot fejthetne fel a kéz, míg eljuthatnánk az igazi Égig, melynek Fénye van, s az szemünkbe néz?! Lehet: a Halál bölcs, tanító orvos, de nem hiszem, mivel ha Nincset ad, akkor kezéből mégis fájdalom kél, szemben és szívben sötét pillanat. Ha gyógyítana: minket átkarolna. Fényig fordítna arcot és mesét, s a szemekből a könny elpárologna, szívet nyugtatna értő messzeség. A Halál is felelős, hogy az élet nem Élet, - nem csak az Ember maga! Ha isten ő, hát akkor szinte Ember, olyan hideg-kegyetlen csillaga. Anyám elvitte és egy szót se mondott miért s hová. Nem mondta a valót. Csupán parancsolt odavetett gőggel: Sírjatok csapdamélyen hallgatók! Én nem könnyezem, mert bennem már kristály a könny, s kéken szikráztat bánatot, mélyre rejtettet, s nem csupán csak Érte: mindannyiunkban hallgató halott. Érted sem sírnék, mert nem kell a Színház, akkor sem ha őszinte a színész, s önmagát játssza botladozó lábbal, ha szíve búsfekete színre néz. Más lesz a baj, ha meghalsz. Fájdalommal éppúgy kereslek majd, mint önmagam madárszámy-vitte kóbor pillanatban, Új Hevesi Napló 7
