Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Pásztor Emil: „A magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja”
Pásztor Emil A fonti idézetes cím tulajdonképpen a XX. század első felének nagy írójától, Móricz Zsigmondtól származik, és Görgey Artúna vonatkozik. 1911-ben Móricz Zsigmondnak nagy élménye volt, hogy elolvashatta az 1848-49. évi szabadságharc fővezérének akkor megjelent kétkötetes emlékiratát.1 Görgey tábornokot, aki akkor már kilencvenéves is elmúlt, az író fölkereste előbb Budapesten, később pedig Visegrádon, és sokáig beszélgettek a nagy időkről. Móricz — amint erről szóló tudósításában írja - belenézett Görgeynek „különös, világoskék szemébe”, és meghatotta, hogy az aggastyán tar homloka fölött, a feje búbján hatvanhárom évvel a szabadságharc után is látszott a dudorodás: a komáromi csatában kapott és majdnem halálossá vált sebesülésének emléke. Éppen március 15-e közeledett az első látogatáskor. Móricz Zsigmond az akkori találkozásuk hatása alatt írta meg Az élő vértanú (Március tizenötödiki beszéd) című emlékezését.2 Elmondja benne, hogy amikor már alig van élő tanúja a szabadságharcnak, a nagy idők még élő tábornok vértanújáról a márciusi ünneplések elfeledkeznek. Görgey hatvanhárom év óta szenvedi a nemzeti kiközösítést, mert elterjesztették róla, hogy a szabadságharc az ő „árulása” miatt végződött olyan tragikus módon. A magyarság „egy embert sújt egy történelmi korszakért”: Görgey Artúrt. Ma - 2000-ben, százötvenegy évvel a szabadságharc után - már elég világosan látjuk: nem valamilyen belső „árulás” vetett véget 1849-ben a magyar reményeknek, hanem az osztrákokkal szövetséges orosz cár 200 ezer fős hadseregének segítő közbeavatkozása miatt szenvedett vereséget a magyar önvédelmi harc. Ahogy Kossuth Lajos politikusi és szervezői nagysága nélkül, úgy Görgey hadvezéri zsenialitása nélkül is elképzelhetetlen a magyar szabadságharc hősies végigvitele. Móricz Zsigmond nem úgy veti fel a történelmi igazságkeresés, a nemzeti színvallás kérdését, hogy „Kossuth vagy Görgey?”, hanem így: „Kossuth és Görgey!” A szabadságharcot egész addigi történelmünk legnagyszerűbb szakaszának látja, s így ír e harc két legfőbb magyar vezetőjéről: „Ki a tettre vágyó nemzet lelki tüzét egyszerre a legnagyobb lángolásra szította: - Kossuth vala. Ki ezt a legfelsőbb erőfeszítést a nemzeti véres karddal végrehajtotta: - az volt Görgey.”3 A Kossuthnál tizenhat esztendővel fiatalabb Görgey a tavaszi hadjárat során országos tekintélyre tett szert, akit a népszerűségben Kossuth egyre inkább a vetélytársának kezdett érezni. Kettejüknek az egymáshoz való viszonya, az egymás iránti bizalmuk akkor kezdet rohamosan megromlani, amikor az orosz beavatkozás miatt a szabadságharcunk katasztrófába torkollása vetette előre az árnyékát. Az oroszok 1849. június 28-án már Miskolcon voltak! Az akkori Magyarország területén - amely a mainál háromszor nagyobb volt - több honvédsereg is működött. A magyar kormány Szeged és a Maros táján próbálta összevonni az osztrák és az orosz seregekkel szemben a honvédelem erőit, miközben Kossuth („a magyar álladalom kormányzó elnöke”) és a kormány Szegedre, végül pedig Aradra tette át székhelyét. A legfőbb vezérek közül - a magyar kormány parancsát teljesítve — egyedül Görgey vitte el seregét a nyári hadjárata során Aradra; részben előtte, részben hátában az orosz fősereggel. Bem tábornagy, akiben Kossuth legjobban bízott, vesztes csatái Új Hevesi Napló 47
