Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: A székely-kuruc
báránysüveges paraszt egy rőzsével megpakolt, gubancos szőrű lovacskát vezetett maga után kötőféken.- Herr corporal, ez a sültparaszt csak Herr Ludwig von Linderman ezredes úr nevit hajtogatja. Kézzel-lábbal azt magyarázza, hogy az ezredes úrral akar beszélni. Elkergessem? Kurt Blenheim káplár azon jó katonák közé tartozott, akik nem szerették a fejüket önálló elhatározásokra használni. Arra való a parancsnok feje, gondolta a jó káplár. így ha elkergeti és mégis kisül, hogy ez a paraszt tud valami fontosat, hát akkor ő a felelős. így hát úgy döntött, hogy bekíséri Eperjesre , ahol már van valaki, akin keresztül szót érthetnek. Mikor azonban az eperjesi garnizonban jelentkezett közvetlen parancsnoka, Hildebrand von Löwenstein százados előtt, az nem volt olyan állapotban, hogy intézkedni tudjon. Afeletti bánatában, hogy ott, a nagy Löwenstein család ivadékát valami intrika folytán ide száműzték, ebbe a barbár sárfészekbe, úgy leitta magát, hogy senki sem tudott lelket verni belé. Szegény Blenheim csak állt tehetetlenül a jóízűen hortyogó fellebbvalója előtt, amikor mint egy mentőangyal, betoppant a kapitány barátja, és az ezredes ordonánc- tisztje, Baron Hugo Klopeczki. Ő azonnal átlátta a helyzetet, és mivel a paraszt mindenáron csak az ezredes nevét hajtogatta, hát elhatározta, hogy elővezeti az ezredeshez az atyafit. Mivel hosszú ideje szolgált már ebben az átkozott országban, hát úgy-ahogy, de törte ezt a bikkfanyelvet.- A kurucokról van híred, paraszt? - Nyilvánvalónak gondolta az ordonánc tiszt, hogy megint valamiféle pár tallérra éhes, nyomorulttal van dolga. Nem egy ilyen jelentkező próbálkozott már kósza hírekkel ezüstöt csalni ki a hiszékeny ezredesből. Az egyeneslelkű ezredes hamar megcsömörlött ettől a júdás-szolgálattól, és egyenesen megtiltotta, hogy ilyen jellemtelen alakokat a színe elé vezessenek. Mikor azonban a kérdésére egyenes „nem” volt a választ, az már fölkeltette az érdeklődését.- Hát akkor mit akarsz? — kérdezte most már kíváncsian. De kérdésére kérdés volt a választ.- Igaz, hogy nagy vadász az ezredes úr?- Az hát... de mi közöd hozzá?- Hát az már csak rám, meg az ezredes úrra tartozik. Ekkora pimaszságra elállt az ordonánc tiszt szava. Ez az ember kell tudjon valamit, másképp nem merne így beszélni.- Jöjjön utánam. Pár pillanat múlva ott álltak Ludwig von Linderman színe előtt. Az ezredes pofaszakállas, szeplős, vörösorrú felső-ausztriai volt, anyai ágon egy kis cseh beütéssel. Őt is csak a háború sodorta a kétfejű-sasos lobogó szolgálatába. Lelke mélyén mindig az erdő szerelmese volt, és a vadászat volt egyetlen szenvedélye. Ezért is szerette ezt a garnizont, mert a táj Felső-Ausztriára emlékeztette.- Hát mi az a nagy hír, atyafi? - kérdezte joviális mosollyal, és mellén összefont karokkal várta, hogy az ordonánc tisztje fordítsa a szavait. A paraszt azonban felelet helyett a tarisznyájából egy nyúlfejet kotort elő. De nem volt az közönséges nyúlfej, mert őzagancsai voltak. Von Lindermann is, meg Baron Klopeczki is eltátották a szájukat.- Hát ez mi? - kérdezte végül az ezredes, mikor visszanyerte lélekjelenlétét.- Ez a Kecskehegy csodaállata - Klopeczki fordította - nincs ilyen a világon sehol máshol, csak itt. Olyan nyúl és őz keverék. Gondoltam, elhozom ajándékba az ezredes úrnak.- Te paraszt, ha hazudsz, megnyúzatlak!- Hát nézze jól meg az úr. Ott van a kezibe’. 32 X. évfolyam lO.szám — 2000. október
