Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: A székely-kuruc
^Domo/coá Óffínckw QStf6x4he/ty-/uwuc Csillogtak az égi tábortüzek. Az erdők orgonazúgása már az ősz muzsikája volt. Nem az esővel ostorozó hideg őszé, hanem bársonymeleg langyos őszé, mely édesre csókolja a tokaji hegyek borát. Csendes volt az éj. Az erdő tisztásán sem lobogott a láng, csak a hamu alól parázslóit föl a zsarátnok. A lovak a fák között legeltek megbéklyózva, és csak néha-néha horkantak föl. A strázsák keményen szorított karabéllyal lesték a sötétet. Kurucok voltak. Portyában jártak a labanc háta megett, és ilyenkor nem lehetett eléggé vigyázni. Kállai Pál strázsamester a tűz előtt ült és elgondolkozva hegyezgetett bicskájával egy nyársat. De a keze nem az esze után járt. A forgácsok vidáman bukfenceztek bele a parázsba. A nagy buzgalom eredménye az volt, hogy a nyárs úgy elkurtult, hogy bosszúsan hajította el. A strázsamester összecsattintotta a bicskáját és felcihelődni készült, mikor egy súlyos tenyér nehezedett a vállára. Hátranézett. A góbéhuszár borostás arcát látta a válla felett. Furcsa szerzet volt ez a góbé-huszár. Erdélyből csavargott föl ide a bodrogi vidékre. Nagycsontú, vörös-szakállú, hajlott tartású legény volt. A lova is kiütött a huszárlovak közül. Hosszúszőrü, lompos sörényű, hókafarkú ló volt. Csak abaposztó volt rávetve nyeregnek. Elcsúfította az egész strázsát ez a ló, meg a lovas. Ki is nézte maga közül minden brigád, minden svadron, minden strázsa. Mózsi - mert így hívták a góbét - nem sokat hederített erre. Ide-oda vándorolt a seregben. Minden csetepatéban részt vett. De nem virtusosan verekedett, hanem úgy a maga módján, furfangosan. Nem szívesen mutogatta a bőrét céltáblául a labanc golyóknak, de mégis vágott annyi németet, mint a legpőrébb bajszú, kordován csizmás, farkas-kacagányos hajdú kuruc. Mégis belőle csinálták a svadron bolondját. Minden táborban kétfelé törölt bajusszal, hátratolt csákóval, torokszakadtából nevettek rajta, mikor lova fúlire szamárfület kötöttek, vagy a bocskorába sündisznót tettek, vagy mikor kieresztették a kis hordójából a még otthonról hozott fenyővizet és helyébe ecetet töltöttek. Mózsi azonban egykedvűen tűrte a vastag tréfákat. Üdítően friss reggel terült szét a Hegyalja felett. Az eperjesi úton egy szemerkélő zápor elverte a port, és most mint a szivárvány ragyogott vissza a Kecskehegy fölött. Az erdők már rozsdállottak. A levegőt megtöltötte az ősz fanyar illata. Blenheim káplár a negyedik császári vasas-dragonyosok ezredéből hanyagul lovagolt patrulja élén. Szőke bajsza lefelé lógott és szöghaja rendetlenül kandikált ki háromszögű kalapja alól. Mögötte poroszkáltak Bajorfoldről szedett legényei. Mellükön az ezredük vaspáncélja csillogott. Mordályaik felporozva himbálóztak a nyeregtáskában. Hosszú, egyenes kardjuk majdhogy az utat nem söpörte. Igen katonás fickók voltak, és ha megszorították őket, hát tudtak verekedni is a maguk módján. Csak épp az nem fért a háromszögű kalpagok alá, hogy miért is kell nekik itt róni az utat szélesfarú lovaik hátán, néha még véresen verekedni is ebben az Istentől elrugaszkodott országban. Mert hát mennyivel értelmesebb dolog lenne otthon szántani, vetni, vágni a havasi szénát... Ott, ahol azok a szép jódlis dalok születnek, a hazája a finom habos sörnek... Mert hát kinek kell ez a túlédes, túlerős bor, amikor ott van az aranyló finom sör. Ilyen gondolatok motoszkáltak Blenheim káplár fejében ezen a napcsókolta őszi reggelen, mikor a két előre küldött fürkészője nagy donnerwetterezés közepette egy jobbágy kinézetű atyafit lökdösött elébe. A vöröses hajú, borostás, bocskoros, Új Hevesi Napló 31
