Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: A két Lenkey
„Aki időt nyer, életet nyer”, jutott eszébe a szólás, és úgy érezte, most valóban sikerült egy kis időt nyernie. Közben annyi minden történhet... Nem tudta pontosan megfogalmazni, mit is vár, de amíg él az ember, bármi megtörténhet vele. Talán még János állapota is jobbra fordulhat... Soha nem lesz már az az ember, aki volt, de hátha csodát tesz az Isten... Igen, élni, túlélni, ez most a legfontosabb! Egyik nap odaszólt a tizedesnek.- Grüber úr! Megtenne nekem egy nagy szívességet? Tudom, osztrák létére nem szívesen teszi, de megfizetem. Nagy szükségem lenne a segítségére,- Nem vagyok én osztrák, Lenkey úr. A nagyapám német volt, illetve porosz, de a nagyanyám lengyel. Galíciában születtem, lengyel vagyok én, csak ez a Kari név öröklődik apáról-fiúra. A Prut partján, Kolomeában lakik az anyám. Miben segíthetek?- Az öcsémnek akarok téli ruhát venni. Hamarosan átszállítják a nagyszombati katonai otthonba. Legalábbis ezt mondta az orvos. Tizedes úr, nem számít, mibe kerül...- Bízza csak rám, Lenkey úr! Tudom, mivel tartozom annak a huszárkapitánynak, aki megkímélte a stanislauiakat...- Honnét tudja, hogy az én öcsém az?- Elégedjen meg annyival, hogy tudom. December közepére Grüber megszerezte a kért holmit. Nem is került sokba. Elmesélte Károlynak, hogy bement egy magyar kereskedő boltjába, és elmondta, mit akar. A boltos végignézett az egyenruháján, és csak úgy foghegyről odavágta, hogy nincs. Aztán beszélgetni kezdtek. Nyugodtan tehette, senki se volt ott rajtuk kívül. Aztán úgy csavarta a szót, hogy hamarosan kiderült, ő lengyel, és Lenkey tábornoknak kellene a holmi. Másnapra meglett minden, sőt még ajándékot is kapott a fáradságáért. Károly kihallgatást kért a főporkolábtól, hogy átadhassa öccsének a ruhát.- A törzshadbíró úr nem engedélyezte, hogy újra találkozhassanak - mondta Urticka. - Én szívesen megengedném, de már így is morognak rám, hogy túl sokat kedvezek a foglyoknak. Nem tehetem, kapitány úr, de ha akarja, beviszem neki.- Köszönöm, őrmester úr. Hogy van az öcsém?- Sajnos, nem sok jóval vigasztalhatom. Napról-napra gyöngébb. Most már nem is dühöng, az őrökkel se vitatkozik, csak magában motyog. Ha nem etetnénk, talán éhen is halna. Olyan szegény, mint egy csecsemő. A felségem külön főz neki. Olyan is előfordult már, hogy nem tudta elnézni a katonák ügyetlenkedését, aztán ő maga etette meg a kapitány urat. Kaptam is érte a törzshadbíró úrtól... Böhm doktor szerint lehet, hogy meg se éri az újévet.- Istenem, szegény öcsém, mivé lettél... Engedje meg, hogy még egyszer, utoljára láthassam!- Ne vigyen a kísértésbe, kapitány úr! Miért akarja a vesztemet? írjon egy kérelmet Ernst törzshadbíró úrnak. Ha ő engedélyezi, én örömest beengedem. Amint visszaért a cellába, tollat, papírt, kalamárist kért, és megírta élete legalázatosabb folyamodványát. De hiába várt, a válasz egyre csak késett. Fekete karácsonyt hozott 1849. Napok ót tomyosodtak a hófelhők Arad fölött, de még a szentestére sem indult meg a havazás. Előző nap havas eső esett, de abból is csak sár lett. Estére köd gomolygott a vár körül. Szinte a csontjaikban érezték a hideg párát. A foglyok egy része az ágyon ült, és a családjára gondolt. Más részük az ablaknál állt és az eget kémlelte. Lenkey valami megnyugtató dolog után kutatott az emlékei között. Máriára, meg a gyerekeire gondolt. A két év előtti karácsonyra, amikor a dolgozószobájában díszítették föl a hatalmas fenyőt, amelyiknek még le is kellett vágni egy kicsit a végéből, mert nem fért el Új Hevesi Napló 23
